Egy kém zenéje (5.)

1927. december 20. mérföldkőnek számít Amerika és Theremin professzor életében egyaránt. Ez a nap volt a nagy találkozás napja: a kontinens végre láthatta a számtalan legendával körülvett szovjet feltalálót, Theremin számára pedig egy új világ, egy teljesen más atmoszféra volt a nagy újdonság. De mindez csak látszólagos lehetett. A professzor jól tudta, hogy árnyként követő „rajongója”, aki a hajón „újjászületett” (Goldbergről Gorhamra) nem kisebb szerepet játszik, mint felügyelni őt, minden léptét, minden tekintetét – és amennyiben lehet, minden gondolatát. Bár a szabadság világába érkezett, a szovjet államhatalom nyomon követte. A hajóról leszállva újságírók gátlástalan serege vette körül, akik egymást túlkiabálva igyekeztek előbb kérdezni valamit. Amikor egy-egy fényképezőgép reá és feleségére fókuszált, a professzor katonásan vigyázzba vágta magát, és rezzenéstelen, érzelemmentes arccal, katonafegyelemmel tekintett az objektívbe.

A kikötőtől a szállásadó hotelig egy amerikai–orosz kereskedelmi vállalat autóján utazott. Ez az Amtorg nevű vállalkozás a valóságban egy Amerikát behálózó orosz kémszervezet volt. Hogy mit tudtak minderről az amerikai titkosszolgálatok, talán kideríthetetlen.

Az első vacsoráról meglepő módon az utolsó pillanatban kimaradt Julius Goldberg, vagyis immár George Gorham. Később kiderült, hogy jelentéseket kellett továbbítania Thereminről. Jelleme gyorsan kirajzolódott, mert alaptalanul megvádolta a professzort, hogy a hajóskapitányon keresztül kapcsolatba lépett a brit titkosszolgálattal, ópiumot fogyasztott, több tízezer dollárért eladta a teremin gyártási jogát az amerikai RCA vállalatnak, és valószínűleg homoszexuális kapcsolatba lépett egy megnevezett miszterrel. Valamiért nagyon szúrhatta Theremin ennek a Gorhamnak a szemét!

Néhány napi pihenő után Theremin Wa-shingtonba utazott, hogy bemutassa találmányát az amerikai elnöknek. A szovjet tudós és tizenhárom méretes ládája újságírók tolongó hada által kísérve vonult be a Fehér Házba. A ládák tartalma államtitok – talán a hangszer mellett volt még egy-két érdekes áramkör is a sok között. Az elnökkel való találkozó után, 1928. január 28-ra rendkívüli hangversenyt hirdettek a New York-i Plaza Hotel nagy báltermébe. Azt már sejteni lehet, hogy csak a leggazdagabbak juthattak be erre az eseményre, mert a beszámolók szerint a hotel előtti parkoló zsúfolásig telt a pénzmágnások luxusautóival.

Este fél kilenc volt, amikor szétnyílt a függöny. A nézőtéren két teremin és egy zongora jelezte, hogy rendkívüli lesz az előadás. A zongoristán kívül az egyik tereminjátékos maga a feltaláló, a másik pedig Julius Goldberg, vagyis Gorham – miután megrágalmazta a tudóst, még volt bőr a képén kiállni, és más találmánya által megtapsoltatni magát!

Theremin professzor ezen az estén a zene mellett technikai show-műsorral ejtette ámulatba nézőit. A hangot vizuális hatásokkal keverve valósággal kővé dermesztette a közönséget. Néhány ismert klasszikus sláger után következtek a technikai csodák. Egy vízzel töltött üvegedényen keresztül váltakozó frekvenciájú elektronsugarakat bocsátott át, mire a víz a szivárvány minden árnyalatában világítani kezdett, majd felforrva, páraként tovatűnt. Bármennyire is hihetetlen, ez a látványos akció a mikrohullámú sütő alapelveinek demonstrációja volt – elvégre a mikróban a vízmolekulákat mozgatjuk meg, és azok által melegszik fel a belerakott élelmiszer. Ezt követte az úgynevezett illuminovox, vagyis a fényorgona. Ez a szerkezet a hang változásait jelezte különböző színű fényekkel, és zenélés közben számtalan árnyalattal világította meg a feltaláló arcát. És mindez úgy történt, hogy Theremin a levegőben játszott a hangszerén, és ezt követte a fényorgona. Végül pedig, mindenki döbbenetére, „bal kezének egyetlen hanyag mozdulatával átküldte a teremin hangját a terem végébe, majd onnan kiküldte a folyosóra”. Tehát nem másnak, mint a ma egyre népszerűbb gesztusok általi okos vezérlésnek lehettek tanúi a nézők majdnem egy évszázaddal ezelőtt. A koncertet egy valódi propagandaértékű látvány zárta: mesterséges ködbe burkolózott a színpad, illatok keringtek a levegőben, a nézők feje felett viharfelhők kerekedtek, melyekben okosan vetített villámok cikáztak, a zene utolsó hangjára megjelent a ködben Lenin integető mozgóképe, majd legfelül felragyogott egy vörös csillag. Az előadás sokkoló hatására volt, aki ájultan rogyott össze.

Két nap múlva, 1928. január 31-én a nagyközönségnek is alkalma nyílt ámuldozni meg ájuldozni a szovjet feltaláló csodáin. Az a nap sem múlt el botrány nélkül, mert egy dr. Miller nevű feltaláló azzal hencegett, hogy ő már rég feltalálta ugyanezt, csak nem tartotta fontosnak kérkedni találmányával. Theremin néhány mondattal leszerelte az okoskodó „dzsentlement”, és helyette adta mindenki tudtára, miért jobb az ő találmánya. Ez a tudományos összetűzés tovább növelte a szovjet muzsikus iránti érdeklődést, és a New York-i Metropolitan történetében először kellett állójegyeket árusítani.