Arankánál a megszokottnál mindig tovább tartottak az ünnepek. Húsvét után még legalább egy hétig lapult a hűtőjében piros tojás, és a vendégváró csokinyuszis kosárka sem tűnt el egyhamar a nappaliból. Ugyanez volt a helyzet a saját készítésű születés- és névnapi süteményekkel, amiket az ondolált hajú, idős asszony kitartóan osztogatott az útjába kerülő szomszédoknak: gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt. A leghosszabb azonban a karácsony volt. Pontosabban az év legszebb időszakának egy bizonyos kelléke, szereplője, ami/aki szentestétől az első márciusi délelőttig őrködött a parányi, narancsillatú garzonban. Valóban olyan volt mindig a plafonig érő ezüstfenyő, mint egy elszánt testőr, amely szúrós, zöld „kabátjában” útját állja a földszinti lakásba besurranni próbáló tolvajoknak. Évről évre ugyanott volt a helye, a sarokban sötétlő ruhásszekrény mellett, az ablak mögött. A mozgástér egyharmadát foglalta el, Aranka mégis hónapokon át ragaszkodott hozzá.
– Ilyenkor, fagyos időben, szeretem, ha kicsit összemegy a lakás – magyarázta derűsen egy közös kávézás alkalmával. – Mintha így a lelkemnek is melegebb lenne. Meg aztán annyit hallok a tévében a hatalmas gázszámlákról. Igaz, nekem eddig nem kellett sokat fizetni, de ki tudja, mi lesz ezután. Jobb, ha „kéznél” van egy háziasabb módszer a hideg ellen, nem igaz? – kacagta el magát, aztán halkabban folytatta: – Számigálni, túlélési terveket szőni, persze, lehet, és divat is mostanában, de én egész más okból tartom meg a fenyőimet tavaszig.
– El tetszik mesélni? – tettem fel a magától értetődő kérdést, amit mintha vendéglátóm már várt volna egy ideje.
– Még kicsi volt a lányom, alig hároméves, amikor behoztam a családunkba ezt a – sokak által furcsának tartott – hagyományt. Nagyon érzékeny gyerek volt, mindentől nehezen vált meg, természetesen a karácsonyfát sem lehetett miatta lebontani. Én mindig is az engedékeny nevelés híve voltam, talán mert nekem sosem volt szavam a szüleim előtt. Amikor láttam, hogy a kislány sehogy sem nyugszik bele, hogy január közepe táján el fog tűnni az otthonunk középpontjának érzett fa, elhatároztam, hogy – a rokonságnak, a barátoknak és az egész földgolyónak megfelelni vágyó – édesapja háborgása ellenére én bizony megtartom márciusig. Február utolsó napjaiban aztán megbeszéltem a kicsivel, hogy a tavasztündérnek szüksége lesz a fenyőnkre, csakis ezzel az ajándékkal küldheti el a telet, de a Télapó – a hetvenes évekbeli ajándékhozó – majd úgyis visszahozza, ha eljön az ideje. Elismerem, zavaros egy mese, de a lányomnak egyből megtetszett. Évekig játszottuk ezt a történetet, és valahogy annyira hozzám nőtt, hogy amikor a gyerek kamaszkorba lépett, és szinte egyik napról a másikra fordított hátat a fantáziavilágnak, én továbbra is ott ragadtam. Igaz, akkor már mögöttem volt egy válás, megannyi munkahelyi konfliktus, sikeresen eltitkolt anyagi és lelki terhek. Amint az várható volt, fordult a kocka, az egykori „fenyőfüggő” kislányom egy reggel, mielőtt elindult volna az iskolába, hátrafordult, és azt mondta: „Anya, tüntesd már el azt a száraz vackot, ciki, ha meglátják a barátnőim.” Hatalmas gombócok gyűltek össze a torkomban, de sorra lenyeltem őket, és délre már nyoma sem volt a fának. Talán akkor lazult meg – bár egészen a mai napig eltéphetetlen – a kapocs köztem és a lányom között. Észrevettem, hogy nemcsak a gyerekkori rituáléinkat, hanem engem is szégyell a baráti köre előtt, én ugyanis sem korban, sem megjelenésben nem voltam olyan „trendi”, mint a többiek szülei. Így, amikor jött hozzá valaki, behúzódtam a konyhába, és csak akkor dugtam ki az orrom, ha fogadni kellett a köszönést, vagy szükségük volt valamire. De így is boldog voltam, mert láttam, hogy az életem középpontja napról napra szebb, okosabb, bátrabb, és mindennek tudatában is van. A nehéz időszak érettségi után kezdődött, amikor a lányom bejelentette, hogy egyetem helyett munkát keres, és ahogy sikerül elég pénzt megspórolnia, albérletbe költözik a barátjával. Becsületére váljon, nem várta el tőlem, hogy a szerény fizetésemből támogassam a tervét, de így is nagyon megviselt a döntése.
– Korábban úgy volt, hogy továbbtanul? – kérdeztem, mielőtt közénk telepedett volna a némaság.
– Igen, a középiskola elején még állatorvosnak készült, de a haveri társaság más irányba sodorta. A barátja nagybátyjának a panziójába vették fel recepciósnak. Megállta a helyét, és egy hónap múlva már meg tudta engedni magának, hogy elköltözzön otthonról. Azon a napon, amikor összepakolta a holmiját, úgy éreztem, egyből kiüresedett az életem. Nyugtatókat kezdtem szedni, ittam is egy-egy kicsit. A lányom közben egészen eltávolodott tőlem, és a régi ismerőseim sem keresték a társaságomat. A munkában sem tudtam már megfelelni az elvárásoknak, rövidesen el is bocsátottak. Egészen magamba zárkóztam, úgy gondoltam, nem sok keresnivalóm van már ezen a világon. Amikor a legmélyebben voltam, váratlanul megszólalt a telefon. Egy termékbemutatóra hívott egy kellemes női hang. Érdekes, hogy én, aki sosem voltam vevő az ilyesmire, valami furcsa indíttatásból igent mondtam. A bemutató, persze, nem sokat ért, sőt a felajánlott ajándékcsomagért belépti díjat is kellett fizetnem, de a rendezvényen ott volt egy évtizedek óta nem látott barátnőm, akivel annak idején kismamaként, a szülészeten ismerkedtünk meg, és sokáig együtt „babáztunk”. Hihetetlenül üdítő volt számomra az a találkozás, szinte éreztem, ahogy újra „feltápászkodik” bennem a lélek. Az elkövetkező hónapokban sok időt töltöttünk együtt, így sikerült egészen önmagamra találnom. Azóta a barátnőm már elköltözött a földi világból, én viszont a hiányában is erős maradtam. Tőle tanultam meg, hogyan kell a saját éle-temet élni a másé helyett úgy, hogy senki számára, még az azóta családot alapított lányomnak se legyek a kéretlen áldozata. Úgyhogy a márciusig tartó „fenyőfázás” is most már kizárólag rólam szól. Boldoggá tesz, biztonságot ad, ezért megéri. Még akkor is, ha tavaszra virradóra majd nehezemre esik összeseperni, bezsákolni és a lakásomból kicipelni az elmúlt ünnep maradványait.
