Lapzárta után érkezett
2025-12-22 15:00:00
- Kuszálik Péter
Egy héttel ezelőtt a Nobel-bizottság laudációjával bajoltam, mert hibásnak tartottam a Krasznahorkai László (K. L.) életművét jellemző mondat megfogalmazását. A hibás mondat dec. 10-én jelent meg (444.hu), a javított változat pedig dec. 12-én, az Index honlapján. (Micsoda trehányság: csak két nap után kijavítani a laudáció legfontosabb mondatát!) Így hangzik a restaurált jellemzés: „Krasznahorkai írói nagysága abban rejlik, hogy sikerült az ember alkotta rendek törékenységét illúzióktól mentes művészi tekintettel átlátnia, miközben megingathatatlanul hitt az irodalom erejében.”
Saját használatra így módosítottam a szerkesztői simogatáson is átesett körmondatot: igaz ugyan, hogy az író fölfedte a Homo sapiens által konstruált rendszerek tökéletlenségét, ám az irodalom ereje is kevés volt ahhoz, hogy megakadályozza az önpusztításban, valamint a hiú ábrándok kergetésében jeleskedő, a mindent elbaltázó faj további kártételeit. Várható volt a próbálkozás elbukása, hisz’ még a teljhatalmú Teremtőnek sem sikerült kordában tartania a tollatlan kétlábúak önfejű, túlnépesedett hordáját. ▪ Ez hosszabb ugyan a svéd akadémikus véleményénél, ám egyik szentenciának sincs törvényi ereje; akinek ez sem tetszik, az még alakítgasson rajta. Ihletésül még egy K. L. által fogalmazott mondást fűzök ide: „a Jó a Rosszat soha nem kaphatja el” (ez az író „illúzióktól mentes” gondolkodásának az esszenciája, kivételesen tőmondatba foglalva).
A figyelmes olvasónak a „mindent elbaltázó faj” emlegetése láttán Murphy alaptörvénye juthatott az eszébe: „ha valami elromolhat, az el is romlik” (avagy: „bármi, ami megtörténhet, megtörténik”). Onnan pedig csak egy ugrás Mörfi ars poeticája, amelyet 1996-ban az első kötetem fülszövege így határoz meg: „Esélyeinket, életünket nem tragédiának, hanem teniszmeccsnek tekinti, amelynek végeredménye ugyan előre sejthető, de nem mindegy, hogy mérkőzés közben milyen labdaváltások esnek… Merthogy Murphy nagyapám eredeti törvénye kimondja: »a mérkőzést megnyerni nem lehet, döntetlent elérni nem lehet, a meccsből kiszállni nem lehet«.” Harminc esztendeje próbálom észszerű gondolkodásra rábeszélni a fajtámat, de ahogy K. L.-nek is beletört a bicskája az emberek ’megjavításába’, úgy magam sem győzöm a győzködést.
Szintén dec. 12-én találtam egy interjút (Népszabadság, 2015. máj. 13.), amelyben a múlt heti téma (csodálatos kreatúra-e az ember, avagy silány?) cáfolata bukkan föl. Vári György faggatta az írót, aki hosszabban taglalta a véleményét: „Ha nem maradt volna fönn Szophoklész nevezetes sora arról, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb, akkor most azzal jönnék elő, hogy évszázadok óta helytelenül fordították Szophoklészt, hisz ő, mint biztos forrásból tudom, valójában azt állította, hogy amennyiben leszámítjuk az embert, akkor a világnál nincs semmi csodálatosabb. De így maradt fenn az idézett sor, ezért aztán már csak azzal jöhetek elő, hogy rendben, nehéz pillanatokban kimondhatjuk ezt a »Nagy Nevezetest«, de csak úgy, hogy közben diszkréten zokogunk.” (A végén még rátesz egy lapáttal: az emberen a „sátáni [erő] uralkodik, s így mindent megront maga körül, ha elég időt kap, hogy elvégezze, amire rendeltetett”; a mondat vége ellentmond a Teremtő szándékainak, ezért ekként alakítanám át: „hogy véghezvigye a terveit”.)
Megdőlni látszik Szophoklész nevezetes megállapítása, de kézügyben van egy lehetséges magyarázat is: azóta annyit romlottak az emberi erkölcsök, hogy ma már ókori jóváhagyás és vita nélkül is elfogadhatjuk a szemlélet revízióját. A Tapasz Alatt nevű ’tartalomgyártó’ (blogger) szövege csupán ’pont az i-re’: „A deinosz [lásd a múlt keddi cikkem utolsó harmadát] ógörög szó jelentése rendkívül ambivalens: a jó és rossz között húzódó spektrum mindkét végletét magába foglalja, ugyanis egyszerre kell csodálatosnak és szörnyűnek fordítanunk. Szophoklész leghíresebb sora azt állítja, hogy az ember is deinosz, mivel olyan erő lakozik benne, amely mindenkor hőssé és szörnyeteggé teszi, nem bináris oppozíció által, vagyis hol egyikként, hol másikként tűnik föl, hanem minden pillanatban ebben a kettősségben létezik. A gondolat hátterében az áll, hogy az ember állandóan emberfelettit cselekszik, alul- és felülmúlja önmagát, amit tisztelettel vegyes félelemmel kell szemlélni.” (internet)
K. L. Nobel-díja kapcsán olyan szövegeket pakoltak ki a digitális térbe, amiket megnyirbáltak volna a régi idők korrektorai. Példát mondok: „A Nobel-díj bankettjén K. L. nem csupán a Svéd Akadémiának köszönte meg a kitüntetést, hanem személyes életének, irodalmi pályájának és inspiráló művészeknek is hálát adott.” (index.hu, 2025.12.12.) Micsoda parlagi rágalom: önmagának hálát adni! „Személyes élet és irodalmi pálya” nincs említve a köszönetben. ▪ A kitüntetett író sok embernek mondott köszönetet, ám Mészöly Miklós valahogy kimaradt, holott ő segítette abban K. L.-t, hogy Nyugatra mehessen. ▪ Fény vetül a Kafka-ügyre is: „Köszönetet mondok Franz Kafkának, akinek a regényét, A kastélyt tizenkét évesen olvastam, hogy befogadjanak a nálam hat évvel idősebb bátyám baráti körébe; és ezzel megpecsételődött a sorsom.” [Nota bene: a 2023-as Friderikusz-interjúban mondotta, hogy egy szót sem értett Kafka regényéből; elhiszem, mert nem kiskamaszoknak íródott ez a mű. Korábban (lásd az okt. 14-i cikkemben) a sznobériát is emlegettem mint ’olvasási kényszert’. Ezen a gyerekbetegségen magam is átestem, de nagyobb kínok nélkül, mert idejében rájöttem: ha nem köt le X. író híres kötetének első húsz oldala, azt félretehetem.] ▪ Köszönettel tartozik a bátyjának is, „aki gyakran cipelt haza az óvodából, amiért végtelenül hálás vagyok neki, mert megmutatta, miként lehet másképp is nézni a világot, nem csak úgy, ahogy van”. ▪ Megemlít egy ritkán hallható nevet is: a Hajnóczy Péterét, a legmegrázóbb magyar novellistáét, „aki elbukott a fantomjaival való küzdelemben”. ▪ Ne menjenek messzire, karácsony után folytatom. (Ha sikerül…)
