Lapozó

A fényképezésnek az emberi arc/test megörökítésére való alkalmazása a fényképezéssel egyidős. Bár a legeslegelső felvételek – a technikai korlátokból, a hosszú expozíciós időből fakadóan – élettelen tárgyakat, tájakat ábrázoltak, hamarosan megszülettek az első portrék is.

A fényképezésnek az emberi arc/test megörökítésére való alkalmazása a fényképezéssel egyidős. Bár a legeslegelső felvételek – a technikai korlátokból, a hosszú expozíciós időből fakadóan – élettelen tárgyakat, tájakat ábrázoltak, hamarosan megszülettek az első portrék is. A 19. század derekának polgársága nyitott volt/igényt formált a gyorsan elkészíthető, pontos, hű portré befogadására. A nem ritkán portréfestőkből lett fotográfusok pedig azonnal felismerték a polgárság ezen igényét. Innen az út töretlenül vezetett a korlátlan népszerűséghez, mely alig néhány évtized alatt nem csupán egy sor technikai, de legalább ugyanannyi társadalmi korlátot felszámolt. (Szalma Anna-Mária). Fel-alá járkáltam a házban. Néhány éve már nem olyan volt, mint régen, valami elszakadt, egy láthatatlan kötelék. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy a nagymama és a ház: ugyanaz. A régi bútorok, a ruhák és ágyneműk a szekrényekben, a kamrában sorakozó befőttesüvegek, a teknő a fürdőszobában, a konyhai edények, a régi kályha a főzőlappal – a tárgyak az ő testének a meghosszabbításai voltak, ezt jelenti voltaképpen a „háziasszony” fogalma. És amíg volt ereje, nagymama megőrizte tökéletesen tisztának ezt a testet. (Mihai Mateiu). Természetesen ez nem zárja ki, hogy egy nagyon jó festő képe nem olyasmit mutat a megrendelőnek, amit látni szeretne, hanem azt, amit a kép nélkül nem látna önmagáról – így Velázquez X. Ince pápáról készített portréja felvillantja a pápa hűvös, kegyetlen intelligenciáját, Francisco Goya pedig megfesti Spanyolország királynője, Luisa Maria karakteres, akaratos, de szépnek nem nevezhető arcát. A fent említett megrendelők dicséretére legyen mondva, voltak elég intelligensek ahhoz, hogy elfogadják és értékeljék ezeket a legkevésbé sem hízelgő portrékat egy olyan környezetben, amely a bókoló hazugságot sokkal természetesebbnek tartotta, mint a csupasz igazság felmutatását. (Horváth Gizella). Hogyan hozható a nézőhöz közelebb a színész arca? Hogyan válhat a néző számára a színész tekintete őt megszólító, kérdőre vonó, saját felelősségére ráébresztő tekintetté? A 20. század drámaírói közül kevesen szenteltek olyan kivételes figyelmet a színész arcának, mint Samuel Beckett. Beckett színházában mindig kitüntetett szerepet játszik az arc, sőt előfordul az is, hogy a színész minden játéklehetősége csupán az arcára korlátozódik. (Darida Veronika). A 20. század végén, a 21. század elején az arc képe egyrészt másodlagossá vált a kommunikációban és így a színházban is, nagyrészt az új médiaeszközök elterjedésének köszönhetően, de például a színházban annak az újexpresszionista fényhasználatnak is az eredményeképpen, amely a színpadon fontosabbnak tartja a hol fénybe, hol árnyékba vont alakok látványát, és ezeknek más tárgyakkal, látványokkal való interakcióját, mint az arcon végbemenő történéseket. Ha ezek a színházi jelenségek nem is veszik át az új média technikáit, azok rejtett módon mégis irányítják mind az alkotók, mind a nagyközönség látási gyakorlatát, a látvány iránti igényét. (Ungvári Zrínyi Ildikó). Derengeni kezd egy régi karácsony,/mert nem juthatsz túl az égi varázson,/és egy régi dalt dúdolsz magadban halkan,/s a mennyből leszáll az angyal a dalban. (Horkay Hörcher Ferenc). Korunk, 2012. szeptember. Arctér.