Lapozó

• 2015-01-09 13:48:18

• Kaáli Nagy Botond

Talán kárpátaljai barangolásaim közben, talán őseim földjén, Cipszerországban…

Talán kárpátaljai barangolásaim közben, talán őseim földjén, Cipszerországban,/ talán Makedóniában, vagy a népek hegyén, a titokzatos Kaukázusban,/ ki tudja, esetleg Erdély egyik félreeső zugában, ahol térré szelídül az idő/ láthattam, ha láttam a tájat, mely néha felrémlik bennem/ ködből testesülő figuráival/ álom és ébrenlét határán. (Szepesi Attila). Amikor még létezett nyár, pünkösdi vásárt rendeztek,/A svábhegyi templomkertben folyt a bajor sör./ Mátrai rádöbbent, hogy nosztalgiája támad/ A Jégkorszak előtti élet után!/ Ó, a réteken sárgálló orbáncfű!/ Ó, amikor még az esőtlen augusztus/ Pörkölt mindent feketére... (Térey János). Az emberiségnek azonban nincs a tűnődésre hajlama. Itt nálunk tépelődésnek tartják, ha valaki gondolkodik. Csoda-e, ha a tabuk bolondgombái elburjánzanak?! Lépten-nyomon megvétózzák, aki el akar mondani kényes (kellemetlen) dolgokat. Megírni még ezt az én harmadik hazámat sem volt ildomos. Önsajnálat? Szenvelgés? Nyavalygás? Rásütötték a bélyeget. Hogy kinek az érzékenységét sérti? Azét, akinek csak egy hazája van? (Ferdinandy György). Megyek utánad, királyom, Leonidasz, megyek Hádészhoz,/ ott leszek alázatos szolgád és harcosod, ott toborzom majd/ seregedet, Uram, a győztes, valóban győztes jövendő/ megcsonkolt szellem-seregét, és mondom majd újfent:/ vidd hírül, vándor, hogy egykoron megcselekedtük. (Petőcz András). Áron: Az oroszok is? (felpattan) Kétcsövű vaságyút fogok gyártani, kétszeres röpívvel! Szászországból hozok ércet meg puskaport! Háromszáz ágyúval vonok tűzfüggönyt Háromszék határán! (Andráshoz) Addig is Uzonból Martonfalvára vigyétek a maradék ércet meg a csöveket – beindítjuk az új összeszerelő üzemet! Parancsom Székelyföld tüzéreinek, hogy ott gyülekezzenek! Hajnalra táborban leszek magam is – de előbb levelet diktálok Kossuthnak a röppentyűk dolgában, Bemnek, hogy közölje: neki hány vasmenyasszony kell? (Pruzsinszky Sándor). Az íróasztal mögött most nem Pista ül, a régi ismerős, az egykori szerkesztőségi kolléga, hanem a miniszterhelyettes, a párt egyik nagykutyája, Szirmai elvtárs. Beosztásához illően komoly, sőt gondterhelt, akinek számtalan problémával kell megbirkóznia. Hellyel is csupán kezének egy mozdulatával kínálja. Persze, hiszen az egyik problémának éppen ő az okozója. Tudta jól, ezért idézték be. Mert kétségtelenül Szirmai elvtárs is hallott arról, ami történt. Más körülmények között ő maga mesélte volna el, mint kétségbeesett próbálkozást, amelyet egyformán szított dac és a kíváncsiság. Csakhogy Szirmai elvtársnak mások számoltak be az esetről, ami mégsem ugyanaz, hiszen így egészen más színezete van a dolognak, s neki, akinek valamilyen formában a hatáskörébe tartozik, eszerint kellett viszonyulnia hozzá. Komolyan, mert a hatalom nem szereti a tréfát. (Bányai Tamás). A bécsi döntés szinte még az addiginál is erősebb „határt” vont a magyar csizma és a román bocskor közé, és maga a hosszúban kettévágott Erdély is mintha a csizma és bocskor „uralmát” jelentette volna a két ellenkező oldalon, lévén a mi Homoród-völgyünk Székelyzsomboron túli alsó szakasza is „bocskoros Romániánál maradva”: Azelőtt, míg így vagy úgy, Magyarország vagy Románia részeként természetes egységű föld volt Erdély, aránylag még együtt járhatta a földet a csizma és a bocskor, most azonban a bécsi kettéhasítással olyan példátlanul elkülönültek a „járások”, hogy a döntéstől kezdve hosszú időn át mind csak az volt a két ellentétes „irány”, hogy Dél-Erdélyből a magyarok északra, Észak-Erdélyből a románok délre özönlötték vagy szökték át a határt, mert mind a „csizmás magyar”, mind a „bocskoros oláh” tartott a rossz sorsától, ha a másiknak az országában marad. (Szabó Gyula). Székelyföld, 2014. december.