La Cuba Eterna

Egzotikus utazásra csábító kiállításon vehettünk részt pénteken délután a marosvásárhelyi Bernády Házban. Both Gyula és Both Attila művészi megközelítésben mutatta be kubai élményeit, ami egy jó reklámmal is felér. Valójában a kiállítás többről szólt: láttatni és érzékeltetni a történelmi eseményekben dús, a letűnt korszakok pazar gazdagsága és a jelenkori szegénység kontrasztjában élő, rendkívüli színes Kuba lüktetését. 

 

A kiállítást Török Gáspár méltatta

A két Both testvér úgy döntött, hogy családjukkal együtt betekintenek a távoli Kuba valóságába a cukornád, a bőrszivar és a rum országában. Múlt évben kerekedtek fel, élményük páratlan volt, hiszen európai ember által felfoghatatlan érzések és állapotok, a vidámság, a jókedv, a nyugalom, a zene és a tánc világába és az ezzel párosuló lesújtó szegénység bugyraiba tekinthettek be. 

– A fotósok főleg a fővárosban, Havannában néztek körül, a Karib-térség egyik legszínesebb és legelevenebb városában, amin a spanyol gyarmatosítók jellegzetes nyomot hagytak. Diego Velázquez általi meghódítását követően a várost 1519-ben alapították, kereskedelmi kikötőként. 1607-től Kuba fővárosa, 1982-től a világörökség részévé vált, s azóta is folyamatosan átalakul. Havanna a legkevésbé sem modern nagyváros, sok a romos épület, szembeötlők a nehéz életkörülmények. A lakosság fele fehér, egynegyede fekete, a többi mulatt vagy mesztic. Békés ütemben, a szegénység ellenére elégedettebben élik mindennapjaikat, mint az európaiak. Ez sugárzik a képekről is. A szerzők úgy helyezték el a felvételeket, hogy azok tematikailag kötődjenek egymáshoz, az épületeket egy csoportba – s itt meg kell említeni azt a fotót, ami az El Floridita vendéglőről készült, ahol Hemingwaynek törzsasztala volt –, a ma száguldó 50-70 éves amerikai gyártmányú gépkocsikat, magát a kubai életet – fogalmazott Török Gáspár.

Both Attila az utazás kalandos körülményeit mesélte el, ugyanis a jegyük egy 400 kilométerrel arrébb található – azonos nevű – szállodába szólt, mint ahová érkeztek. Ezt az „apróságot” a turisztikai cég „nézte el”. 

– Ami megragadott engem – fogalmazott Both Gyula –: a spanyolok Kubában maradt hagyatékát nem szándékosan rombolták le, hanem az idő tette tönkre. Megvannak a kastélyok, a régi paloták, egy részüket szépen felújították. Olyant is láttunk, hogy már csak a homlokzat van meg, amit kitámasztottak, hátul fal nincs. 

– Egy európainak Kuba minden szempontból élmény, olyan világgal találkozik, ami európai embernek elképzelhetetlen. Ahogy leszálltunk a repülőről, 80 százalékos páratartalom és 30 fok fogadott, mindez novemberben. A lányok, asszonyok, mindenki miniszoknyában jár. Ez szokatlan, de indokolt a hőségben. A repülőtérről kilépve egy órát álltunk sorba, hogy pénzt válthassunk. Az a világ, ami nálunk 1990 előtt volt, most majdnem egy az egyben ott látható, annyi különbséggel, hogy nincs akkora diktatúra. Még Fidel Castro-képeket sem láttunk. A szegénység óriási, leírhatatlan, de nem látni olyan embert, aki az orrát lehorgasztja, mindenki vidám, táncolnak, zenélnek, szívják a szivart, isszák a rumot. A kontrasztok országa ez. A fotósoknak manna, mert nagyon jó témák adódnak. Kevés olyan emberrel találkoztunk, aki nem engedte, hogy lefotózzuk. Igyekezni kell, még egy-két évig lehet ilyen állapotban látni Kubát – tanácsolta Both Gyula, a Marx József Fotóklub elnöke.