A közelmúlt népi intézménye: a fonó (3.)

A fonószínház rendje

A fonóbeli játékoknál még szorosabban kapcsolódik a fonóhoz mint szokásalkalomhoz és helyszínhez a farsangi maszkos alakoskodás. Ez a tipikus farsangi színjátszás. Régiónkban a farsangi maszkos játékot többféle néven ismerték: a nyugati, mezőségies felében fársángolás, a keleti, székelyes részében maszkurázás, a Kis-Küküllő alsó vidékén elterjedt a batykózás, Vécke környékén a bakkusozás. A maszkos alaknak öltözöttek ezek szerint lehetnek: fársángok, maszkurák vagy muszkurák, batykók és bakkusok.

E sokféle megnevezésből is fölsejlik a farsang és a maszkos alakoskodás szoros kapcsolata. Álruhát, álarcot ölteni, abban nyilvánosan megjelenni, akcióba bocsátkozni az emlékezet szerint elérhető időben, közép-erdélyi népi közösségeinkben csak a farsangi időben illett, akkor volt szabad. A farsangi idő: a teljes ünnepkör vízkereszttől hamvazószerdáig. Falvainkban ezt az időt fársángi hat hétként emlegették. E télközépi periódus a falu hagyományos életrendjében a pihenés és a szórakozás rövid időszaka volt, a mezei munkák téli szünete. Végig a farsangon fellazulhattak a kis közösségek egyébként szigorú, merev kommunikációs és viselkedési szabályai, vagy éppenséggel a visszájukra fordultak. „Felfordult világ” jött létre: a játék és a szabadság világa. Ez a világszemlélet az alapja sok, máig vagy a közelmúltig élő farsangi szokásnak, népi színjátéknak. Ebben a teljes farsangi periódusban élte életét a fonóbeli maszkos játék, a „fonószínház” sokféle változata. A fonók és egyéb társas összejövetelek a farsangi népi színjátszás keretéül színpadként szolgáltak. A fonóhoz hasonló, de kisebb hatósugarú munkaalkalom volt a tollútépő kaláka (tollfosztó). Ezt is rendszeresen meglátogatták a fársángok, illetve maszkurák, valamint néhány vidéken a farsangon tartott lakodalmakat is felkeresték. Ezeken kívül legtöbb helyen az utcabeliekhez, ismerősökhöz és barátokhoz is járhattak, meglephették őket. 

Szépek és csúfok előadásának tétje és évadja

A ház előtt, az ablak alatt koppant a bot, megszólalt a csengő, pattogott az ostor, és a fonóbeliek, házbeliek tudták: maszkurák, fársángok, batykók érkeztek. Ettől a pillanattól kezdve színházzá vált a fonó, és ebben a fonószínházi szerepjátszásban az összegyűlt közönséghez jöttek a „színészek”. Meglett korú vagy fiatal, nem álöltözetes férfi lépett be, és tisztességtudó vagy titokzatos, sokat sejtető hangon szállást kért „valami idegen népeknek”, akik messziről jönnek, igen elfáradtak, megpihennének, bajuk történt, állataik is vannak, éhesek stb. A szálláskérés, bekéreztetés a játékok többségében elmaradhatatlan. A bentiek (legtöbbször a házigazda) beleegyezése után a bekérő beengedte az álöltözetes társaságot vagy egyéni alakoskodót, és végig felügyelte a játék lefolyását. Az „előadás” az egyszemélyes pantomimjátéktól a többszereplős énekes-táncos és párbeszédes megjelenítésig terjedhetett. Leggyakrabban az öltözet, az álruha, a maszk „beszélt”, mert a maszkurának a legtöbb közösség szokásrendjében nem szabad megszólalni. A tét az: úgy mozogjanak, viselkedjenek, táncoljanak, hogy ne ismerjenek reájuk. A fonóbeliek, házbeliek viszont mindent elkövethettek, hogy felismerjék őket. Ez a feszültség, kettősség biztosította egy-egy jelenet hosszát, akcióbőségét. A szöveges játékok legtöbbje komikumban, paródiában fogant, és sok improvizációra, a fonóbeliek közbeszólására, az elhangzottak kommentálására nyújtott lehetőséget. Ezekbe beleszőtték a közösség véleményét, ítéletét is a faluban megtörtént „esetekről”, botrányokról. 

A maszkos alakok rövidebb-hosszabb jelenete után vagy akár közben is táncra kérhették a fonóbeli leányokat és asszonyokat, énekeltek nekik. A jelenet végén a maszkosok némely helyen bemutatkozhattak, levehették a csipkét az arcukról, megkínálták őket itallal. Másutt, ha túl durvára sikerült a játék (a leányok csipkedése, fogdosása) guzsalyokkal kiverték, kiseprűzték őket a fonóból. Ez attól függött, hogy az illető közösségben milyen alakoknak tartották őket: szépeknek-e, csúfaknak-e.

Régiónk legtöbb vidékén ezt a két farsangi szerepkört különböztették meg. Szépek: a szépen, különösen díszesen öltözöttek, csipke vagy színes szalagos álarcúak, akik szépen viselkednek, énekelnek, táncolnak, például a betyárok, huszárok, úrfi és kisasszony, lakodalmasok, szép cigányok, az állatmaszkok közül a ló vagy lovas stb. Együttesen a farsangi életszemlélet harmonikus oldalának kifejezői. A csúfok az ijesztő, félelmet keltő vagy nevetést kiváltó figurák. Régi, rongyos ruhákat vettek magukra, rendszerint kifordítva, arcukat ijesztővé vagy groteszkké változtatták, bekormozták, lisztezték, szilvaízes tollúval szórták be, bőrálarcot tettek stb. Csúfnak tartották az állatmaszkos játékok többségét, a halottas játékot, az ördög, a halál megjelenítését stb. A játék típusát is meghatározta, hogy valakit szép fársángnak vagy csúfnak öltöztettek, és némely közösségben azt is szabályozták, hogy melyik nap milyen alakok mehetnek a fonóba: a Középső-Nyárád mente falvaiban hétfőn, szerdán és pénteken a csúf maszkurák, kedden és csütörtökön a szépek. 

Az álöltözetes maszkuracsapat egy-egy este végigjárta a falu összes fonóját. Sokszor egy-egy fonó népe kerekedett fel maszkuraként és látogatta meg a szomszéd összejövetelt, a következő héten azok viszonozták a vendégelőadást. Ezeket a szobai maszkos játékokat a farsangon végig, többször is előadhatták, így valóságos farsangi fonószínházi évadról beszélhetünk. Színészei leginkább a legények és fiatal házasok, legkevésbé a leányok köréből kerültek ki, ők inkább öltöztették a legényeket. Az általános „legényszínház” mellett sokfelé élénk volt az „asszonyszínház” is, pl.: a Felső-Maros menti Magyarón, a Nyárád menti Gálfalván, a Kis-Küküllő menti Gyulakután, a sóvidéki Alsósófalván.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fonóbeli maszkos játékok szociálpszihológiai vetületét sem. A maszkurának öltözött legény számára a maszk titkossága arra is jó volt, hogy megértse a fonóbeli szituáció jeleit: melyik legény melyik leány mellett ül, kik járnak a fonóba, milyen esélyei vannak az udvarlásra stb. A maszkos játékban a kommunikáció és viselkedés olyan formáira is sor kerülhetett (érintés, ölelés, csipkedés, tánc), amelyekre maszk nélkül ritkán vagy egyáltalán. Figyelemre méltónak tartom a fonóbeli emlékeiket felidéző beszélgetőtársaimnak azt a tapasztalatát, hogy gyakran azok a legények öltöztek maszkurának, akiknek nem volt párjuk, párt kerestek. A fonóbeli maszkos játékokat a párválasztó népi stratégia egyik hagyományos és jól bevált elemének, módszerének is tekinthetjük. A maszkok újabb rétegében már nem a titkos jelleg dominál, hanem a játékos utánzás, az egyéni ötletek térhódítása, az újszerűségre való törekvés. Ezzel párhuzamos jelenség a maszkok „kopása”, levetkőzése, elhagyása vagy jelzésszerűvé válása. 

Állatmaszkos játékok

Régiónk farsangi játékainak jelentős rétegét alkották az állatmaszkos játékok. Szinte mindenik faluban ismertek és játszottak egyet-kettőt vagy többet is, hiszen mintegy 150 változatot lehetett még dokumentálni az ezredfordulón. Az ősi kultúrákig visszavezethető állatalakoskodásban korunkra a játékosság és az utánzás vált meghatározóvá, de néhány változatban megnyilvánul egykori lehetséges szimbolikus jelentésük is. A protestáns falvak játékrepertoárjában hangsúlyozottabb volt a jelenlétük. Megjelenítésük a legények, férfiak dolga, tipikusan „legényszínház, férfiszínház” volt. A ló–lovas–huszár alakját a szépek közé sorolták, a kecskét, a medvét és a bikát (hogy csak a legelterjedtebbeket említsük) a csúf fársángok, maszkurák közé.

A kecskét úgy alakították, hogy a játékos előrehajolt, és pokróccal vagy lepedővel leterítették. Fából faragott kecskefejet tartott maga előtt. A kecskefej alsó állkapcsát spárgával mozgathatta: a kecske kapsogtatott. A kecske a fonóban ugrándozott és más módon helytelenkedett, szarvával játékosan döfködte a fonóbelieket. Másik mozzanat a kecsketánc, a fonóbeliek énekére ritmusosan ugrándozott és kapsogtatott.

A medvealakítás általános módja volt a szalmamedve. A megtermett férfit lábától a fejéig szalmatekercsekkel körbefonták. Állva vagy négykézlábra ereszkedve vezette a gazdája és a fonóbeliek énekére táncolt. Néhány változatban két medvét alakítottak és párzási jelenetet utánoztak. Beresztelkén valódi medvebőrbe bújt a játékos. Itt örültek a medvefarsangnak, az asszonyok bújtak a medve alá. Azt tartották: „Ha bejön a medve a fonóba, meglesz a szaporulat a faluban.” E közösségek tudatában a farsangi medve termékenységi szimbólum is. 

A lovat kétféleképpen alakították, de mindig együtt a lovat és a lovast. A nyugati, mezőségies falvakban a fazékfejes lóalakítás ismeretes. Ezt a lovat pokróccal letakart, derékból meghajolt két játékos alakította, az első egy botra húzott cserépfazakat tartott a feje fölött. A lovas, a gazda „lóra” ült, és így mentek be a fonóba. Együtt járt velük néhány kupec, akik szerették volna a lovat megvásárolni. A komikus vásári jelenet során a gazda agyonüti az állatot: botjával széttöri a fazakat. A ló meghal, elterül, majd kis idő múlva a játékosok kiszaladnak a fonóból (Mezőpanit, Teremiújfalu). A Nyárád menti és a Kis-Küküllő vidéki falvakban a fafejes, favázas lóalakítás ismert. A fából faragott lófejet a játékos a melléhez, farát a hátához erősítette. A lovat elöl-hátul leterítették, a lovas saját lábán állt, gyeplőt fogott a kezében, úgy nézett ki, mintha lovon ülne. A falovas a fonóban szépen viselkedett: körbejárt, ugrándozott, a fonóbeliek énekére táncolt (Harasztkerék, Szentgerice), csatlakozhatott a betyárokhoz is (Szentháromság). A fafejes ló és lovas a farsang végi dramatikus szokásokban és a farsangon kívüli szokásjátékokban is gyakran megjelent. Kibéden napjainkban is jól meghatározott szerepe van a szépek között a piros és a fehér lovasnak.