Kovásznai Sándor, Gagyi László és Fintaháza

Fintaháza (románul Cinta) falu Maros megyében. Közigazgatásilag Nyárádkarácsonhoz tartozik. A falu Marosvásárhelytől 10 km-re délre a Vécke-patak Nyárádba torkollásánál fekszik. 1457-ben már Fintaháza néven említik. 1813-ban a templom kivételével valamennyi épülete leégett. 1910-ben 499, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye Marosi alsó járásához tartozott.

A fintaházi református templom

Fintaháza (románul Cinta) falu Maros megyében. Közigazgatásilag Nyárádkarácsonhoz tartozik. A falu Marosvásárhelytől 10 km-re délre a Vécke-patak Nyárádba torkollásánál fekszik. 1457-ben már Fintaháza néven említik. 1813-ban a templom kivételével valamennyi épülete leégett. 1910-ben 499, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye Marosi alsó járásához tartozott. 1992-ben 386 lakosából 363 magyar, 16 román és 7 cigány volt. Református temploma 1798 és 1846 között épült a régi templom helyén. A határában található kékes színű agyagból egykor pipákat készítettek. A falu szülöttei: Kovásznai Sándor költő, tanár és Gagyi László tanító, író.

220 éve született Kovásznai Sándor (Fintaháza, 1730. február 12 – Marosvásárhely, 1792. március 8.) református tanár. Marosvásárhelyen tanult, ahol később köztanítóságot viselt. Azután öt évig (1755–1760 között) gróf Lázár Imre mellett nevelősködött, majd 1760-ban külföldre indult és ott július 19-én beiratkozott a leydeni egyetemre. 1763 végén tért haza, 1764 januárjában tanárként helyezkedett el Marosvásárhelyen és haláláig ott dolgozott. Sírja a marosvásárhelyi református temető ravatalozója mellett található. Halálakor a Bácsi Magyar Kurír a következő cikket jelentette meg: „A régi nyelveket: zsidót, görögöt, deákot az ehhez hasonló régiségekkel és históriákkal együtt nagy előmenetellel tanította... a szentírást úgy tudta és magyarázta, mintha gyermekségétől fogva – egyebeket mellőzvén – minden elmebeli és testi tehetségeit annak tanítására fordította volna. ...emellett nagy filosofus, nagy matemetikus, nagy rétor, nagy poéta, egyszóval minden nagy volt.” 2005 nyarán róla nevezték el a Somosdi Általános Iskolát. Munkái: Laudatio funebris memoriae… Emerici Lázár (Nagyszeben, 1761), Laudatio funebris… com. Lad. Teleki de Szék (Kolozsvár, 1779), Speculum parentis domo forisque optimi (Másik gyászbeszéd gr. Teleki László felett) (Kolozsvár, 1779), Laudatio funebris Mariae Theresiae… (Nagyszeben, 1780), Carmina exequialia… (Utrecht, 1782), Oratio ad inaugurandum… novum auditorium in ill. gymnasio Vásárhelyensi… (uo. 1784), „Cicerónak az emberek tisztéről és kötelességeiről” írt munkájának fordítása (1795), Az ész igaz útján (Bukarest 1970).

Húsz éve hunyt el Gagyi László (Fintaháza, 1910. június 22 – Marosvásárhely, 1991. december 20.) romániai magyar író. A lírai hangú próza jellegzetes képviselője a romániai magyar irodalomban. Mint vidéki tanítócsalád szülötte korán megismerkedik a parasztság és a falusi értelmiség életével, ez művészetének fő élményforrása. Tanulmányait a marosvásárhelyi Református Kollégiumban és Nagyenyeden végzi, itt szerez tanítói oklevelet 1929-ben. Egy ideig Illyefalván, Nagysajón, később Marosvásárhelyen tanítóskodik. A Kemény Zsigmond Társaság tagja, a Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Ifjú Erdély közli írásait. 1949-től kiadói lektor, majd az Igaz Szó szerkesztője (1953–59) és könyvtáros. A Hét, Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Előre, Vörös Zászló, Jóbarát munkatársa. Irodalmi tevékenységét költői próbálkozásokkal kezdi a Brassói Lapok és az Ifjú Erdély diákmellékletében (1924), de érdeklődése csakhamar a próza, a novella felé fordul. Tizenkilenc éves, amikor Szomorúságok énekei címmel megjelenik első novelláskötete a sepsiszentgyörgyi Jókai nyomda kiadásában (1929). Egykori kritikusa, Jancsó Béla szerint „Még medrüket meg nem talált áradások ezek az írások [...], de nagy biztatásként már látszik belőlük: a szembenézés a mai élettel és annak problémáival.” Ő is csatlakozik az Erdélyi Fiatalok valóságkutató mozgalmához; cikkeket közöl a tanítóság helyzetéről és időszerű feladatairól, novellával szerepel az Új arcvonal című antológiában (1932). Egyik előadója a vásárhelyi találkozónak. 1938-tól részt vesz az Erdélyi Helikon marosvécsi megbeszélésein. Bánataratók című első regénye (1934) még „Jókai és Szabó Dezső hatásának különös keveredése” (Kovács János); túlteng benne a romantika és líraiság, a harsány verbalizmus és szónokias moralizálás, ami nagymértékben csökkenti a korabeli falura és a falusi értelmiség népmentő szerepére vonatkozó írói mondanivaló hitelét. Második regénye, A kiválasztottak (1938) már szervesen beletartozik a népi írók második nemzedékének valóságfeltáró mozgalmába: romantikus túlzásai ellenére is lényegében reális, leleplező erejű képet nyújt az 1930-as évek erdélyi falujáról s a nép körében elterjedt szekták lélektorzító következményeiről. Az 1940-es évek elején írt egyes novelláiban (Májusi fagy, A cseléd, A sáska, Vadrózsa) a realista ábrázolás hagyományos útját követi, másokban pedig – kissé Tamási Áronhoz hasonlóan – mese és valóság, líra és epika sajátos ötvözetét teremti meg (Burkus háború, Szerelem). E törekvésének jelentős nagyepikai eredménye a Pillangó Zsuzsika című regény (1941), addigi s egyben egész pályafutásának tartalom és forma tekintetében egyaránt legsikerültebb alkotása. „Levegője van regényének” – írja megjelenésekor Kovács György –, „valóban él benne a figurákon kívül maga a falu is, a regényszereplők életközössége; kibontakoznak a gondok, töprengések, melyek emésztik a falu életét, s kiválnak a könyvből azok a furcsa, elnyomorodott emberi jellemek, melyeket ez a gonosz paraszti sors nevelt.” A regény komor hangulatvilága – különösen a fiatal parasztlány reménytelen és tragikus szerelmének ábrázolásában – a népballadákra emlékeztet; bensőséges hangú előadásmódja éppúgy, mint nyelvének költőisége, az író legjobb művészi erényeiről tanúskodik. Ezeket az erényeket mint regényíró a második világháború után kevésbé tudja kamatoztatni (Fekete angyal, Tanárok), viszont két történelmi tárgyú regényével (A hadnagy esküje, A tábornok) ismét figyelemre méltót alkot. Művészi tehetségének igazi területe ebben az időszakban mégsem a regény, hanem a novella; olyan írásai, mint az Ilvai pisztrángok, a Napfényes öböl, A tenger varázsa, jellegzetesen lírai-romantikus hangulati elemekben gazdag novellatermésének emlékezetes darabjai. Kötetei: Szomorúságok énekei (novellák, Sepsiszentgyörgy, 1929), Bánataratók (regény, Marosvásárhely, 1934), Szegény kicsi bojtár (balladajáték, társszerző Nagy Jenő, Marosvásárhely, 1937), A kiválasztottak (regény, Kolozsvár és Budapest 1938), Pillangó Zsuzsika (regény, Kolozsvár és Budapest, 1941), Nehéz órák (regény, Kolozsvár, 1943), Tiszta út (tanulmány, a marosvásárhelyi tanfelügyelőség kiadványa, 1946), Fekete angyal (regény, Marosvásárhely, 1947), A korbács (kisregény, 1949), A hadnagy esküje (regény, Marosvásárhely, 1955, 1959), Ilvai pisztrángok (novellák, 1955), Tanárok (regény, Marosvásárhely, 1956), A belga nyúl (vígjáték, bemutatva Kolozsvár, 1956), A két testvér (elbeszélések, 1956), Emlékezetes nap (novellák, Marosvásárhely, 1956), Vadrózsa (novellák, Marosvásárhely, 1957), Vidéki Hamlet (novellák, Marosvásárhely 1958), Díszvacsora (vígjáték, Marosvásárhely, 1962, románul is), Holdfényes öböl (karcolatok, 1964), A tábornok (regény, 1970), A kiválasztottak – Pillangó Zsuzsika (új kiadás, Kovács János előszavával, RMI, 1969), A tenger varázsa (novellák, 1975), Doktor Fürge rendel: alvástól ébredésig (mesenovella, Soó Zöld Margit illusztrációival, 1975). (Forrás: Wikipédia)

Összeállította: B. D.