Kötelező olvasmány

A kötelező vagy ajánlott olvasmányok mindig nagy gondot okoztak, talán ma is okoznak a magyartanároknak.

Száz éve született Ottlik Géza. Tárlat a Petőfi Irodalmi Múzeumban

A kötelező vagy ajánlott olvasmányok mindig nagy gondot okoztak, talán ma is okoznak a magyartanároknak. Létezett és létezik egy olyan követelményrendszer magyar irodalomból a líceumok számára is, amely szerint az érettségiző diákoknak az irodalmi műveltség valamely szintjét el kell érniük, ehhez pedig jó néhány klasszikus vagy modern mű (vers, regény, tanulmány) ismerete tartozik. Az évente megjelölt irodalmi művek közül az elemzendőket rendszeresen megbeszélik, a tanulók kialakít-hatják saját véleményüket, értékelésüket. Nem nagy, terhelő feladat ma már, nem kell könyvtárban görnyedni, futkosni a regények vagy verskötetek után, hiszen itt van az internet, megkeressük a vonatkozó forrásanyagot és összeállítjuk a dolgozatot. Lehetséges, hogy a tanuló mégis ott ragad egy-egy érdekes korabeli kritikánál, a képeknél, az idézeteknél. Ez máris nyereség. A tanárnak viszont ugyancsak ismernie kell, ami elérhető az interneten, hiszen a dolgozatok javításánál mérlegelnie kell, hogyan és mennyi forrásanyagot használt a tanuló, és milyen eredeti gondolatokkal támasztja alá véleményét. Talán még az is nyereség, ha valamiképpen közelített az olvasmányhoz, átérezte az üzenetét, megszerette. Bizonyosak lehetünk benne, hogy évek múltán is újra meg újra kézbe veszi.

Mindezen a XX. század magyar irodalmának egyik remeklése, Ottlik Géza Iskola a határon c. regénye gondolkodtatott el, töprengve, hogy leírjam-e, amit régóta szeretnék, jelesen, hogy ezt a művet minden, magyar irodalomból érettségiző diáknak ismernie kell. Nehéz ezt leírni, a regény iránti csodálatom nem jogosít fel erre, hacsak az nem, hogy első találkozásom a regénnyel, ismertetésének első megjelenése a tankönyvírásban, szerkesztésben is új viszonyítást, vonzó értékelési módot, könnyen elsajátítható szöveget jelentett.

Az az adalék is, amely 2012-ben egy vékonyka kis könyvet kapcsolt a regényhez (egy kiskönyvet a nagykönyvhöz), újból feleleveníti az első olvasás élményét. A pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg a kiskönyv második kiadása, Továbbélők címmel. Ez a regény első változatának számít, 149 oldal, és ezt kellene még elolvasnia a tanulónak, hogy sok mindenre rájöjjön a regénnyel kapcsolatban, realitásában vagy mint fikcióban elfogadja.

Pedig az évszámok biztosak, a cselekmény idejét jelentik, 1923-1926, három év a katonaiskolában, 3 év keserűségei, tizenéves kamaszok egy zárt világban, olyan törvények és szabályok közt, amelyek célja testüket, lelküket béklyóba verni, addigi életük, környezetük semmibevételével.

Amikor még derű veszi körül őket

Két kisfiú, jó környezetben élő, „jó családból” valók, Halász és Damjáni, apró csínytevéseket eszelnek ki, negyedik
elemisták a piaristáknál. Egy finom, ruganyos radírgumit nyomogatnak, kószálnak a Gellért-hegyi tavaszban. Ők is a „nagykönyv”, az Iskola a határon szereplői lesznek.

De addig még vidám az életük. Gyermeki gondtalanság. Halász Péter az egyik reggelen kimondja, ami a további életükre vonatkozik, hogy jövőre katonaiskolába adják: „Damjáni meghökkent. – Miért? – kérdezte. A másik vállat vont. – Vegyem tudomásul, csak azt mondta az apám. Megelégelte a viselt dolgaimat, azt mondja”.

Egy időre azonban elfelejtik, a Feneketlen-tó parti nádasban barangolnak, a Balatonnál nyaralnak, Damjáni elmerül a Copperfield Dávidban. A búcsú pillanata is eljön. Érdekes módon ennek a budai polgári családnak a féltett és szeretett kisfia hamarosan katonai intézetbe kerül, megismeri az ezredest, a család barátját, aki segíti a pályázásban, hogy a katonai iskolába felvegyék. Damjánit mindez nem izgatta, de búcsúzni csak Veronikához ment, a mindenes lányhoz, aki kisgyerekkorától mellette volt, akitől talán a legtöbb szeretetet kapta.

A lány kezdett megöregedni a család szolgálatában, és zokogva vált el a kisfiútól.

A vonaton a kisfiú előtt egész gyermekkora megelevenedik. Minden szép emléke elvonul előtte. Jelenetek, képek sora így marad meg az olvasóban is. Erre példa a Továbbélők első fejezetének utolsó bekezdése:

„Alkonyat után érkeztek meg a határszéli kisvárosba. Égtek a gázlámpák, hűvös volt. Harangoztak. Szállt a harangszó a hegyek közé, ahogy elindult velük az egyfogatú bérkocsi lámpáit rengetve, az aszfaltos főutcán, az Arany Strucc Szálloda felé, ahol ezt az éjszakát tölteni fogják. Elhagyták az állomást, átdöcögtek egy kis vashídon, kivilágított kapualjak tűntek fel, aztán emeletes házak jöttek. Damjáni forgatta a fejét, fészkelődött az avas bőrülésen. Tele volt megint kíváncsisággal és várakozással.”

Alkonyat, harangszó, vashíd, kapualjak, egyszerű, használatos szavak, és mégis varázslatot adnak a szövegnek. Nem felejthetjük el, és ha Kőszeg nevét halljuk, így jelenik meg előttünk a város, ahol új élet vár a nemrég gondtalanul kószáló kis emberekre.

Magyar irodalom a XII. osztály számára, 1982

Évtizedek múltak el, mióta, nehéz időkben, első lapján Ceauşescu-idézettel (akkor csak így jelenhettek meg az új tankönyvek) a bukaresti Tankönyvkiadó (Editura Didactică şi Pedagogică) kiadta ezt a tankönyvet, jóváhagyott tantervi számmal, lektorok ellenőrzésével.

A huszadik század magyar irodalmának a változó regényről szóló fejezetében ott van –az író arcképe nélkül, de kiemelt névvel – az Iskola a határon bemutatása, mint az új magyar próza remeke. Aki most kézbe veszi a könyvet (talán fellelhető még könyvtárakban), és elolvassa ezt az egyoldalnyi szöveget, méltán megjegyezhetné, hogy ennél világosabb, tankönyvből megismerhető és megjegyezhető szöveget, vonzóbb bemutatást, az interneten mostanában vagy régebben megjelent tartalmi kivonatot vagy érettségire segítő összképet a regényről nehezen talál. Néhány éve két tanulót, magyar irodalom érettségire készülőt, próbáltam segíteni. El kellett olvasniuk Ottlik könyvét. Egyiküknek jól is ment, érdekelte, dicsérte, a másik nem szeretett olvasni, nem nagyon vette kézbe, végül mégis megtette, a jól végzett munka megelégedésével mondta: Tanárnő, elolvastam azt az „ottlikos” könyvet. Tényleg érdekes, de messze van tőlünk.

Azóta sem ment ki a fejemből, hogy nevezte a könyvet, amelyet az irodalomkritika, az irodalomtörténet, és aki rajzlapokra másolta, Esterházy Péter méltatott. Rájöttem, hogy mennyire eltalálta. Az Iskola a határon vagy a Továbbélők „ottlikos” könyvek, csak ő és csak így írhatta meg, a mienk lett és marad tőle, aki a fogdában sírni próbáló Medve Gábor kiskorú eddigi tapasztalásait a valóságról így fogalmazza meg:

„Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is.
Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne anélkül, hogy sokat gondolkodott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.

Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek…”

A Sajtófőigazgatóság lektorai 1982-ben nem olvasták, nem ismerték Ottlik Géza regényét. A tulajdonképpen az új regényről szóló összefoglaló szövegben átsiklottak fölötte. Engedélyezték a tankönyvet. A fordulat az „ottlikos” könyvvel megtörtént. Ha még tantervi anyag, ha még érettségi tétel, érdemes az 1982-ből származó szöveget elolvasni. És a Túlélőket, és még egyszer Medve Gábor vagy Both Benedek, Halász Péter és a többiek katonaiskolás életét. Merényiék gonoszságát, Schulze altiszt groteszk embertelenségét, a zsíros kenyér édességét, mindazt, amit ebben a szövegben Pál apostol szavai is jelentenek a Rómaiakhoz írt leveléből: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei”. (Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.)

Nehezen találnánk manapság, a válságos világban olyan üzenetet, mint Ottlik regénye, „iskolája”.