A korlátlan szabadság nyomában

Kerekes székben rója a kilométereket, ha kell, terepjáróba vagy lóra ül, idegen tájakat, arcokat fogad magába, és közben olyan intenzitással tapasztalja meg a szabadságot, ahogy a mozgásukban nem korlátozottak közül kevesen. Nagy Bendegúzra tökéletesen ráillik a világjáró megnevezés. Ázsia, Latin-Amerika és Fekete-Afrika is feltárta előtte a kikapcsolódni vágyó turista számára láthatatlan titkait. A távolban töltött hónapok történéseit útinaplójában örökítette meg a negyvenes évei közepén járó férfi. Marosvásárhelyre a képanyagban is gazdag, vaskos kötet bemutatója hozta el.

A Bernády Házban május 11-én tartott rendezvény első perceiben az útinaplót megjelentető miskolci Bíbor Kiadó alapítója, Borkuti László mesélt a könyv megszületésének előzményeiről. Elmondta, hogy 2009-ben ismerkedett meg Bendegúzzal, a személyes találkozás előtt a világutazó dél-amerikai fotói ragadták meg a figyelmét egy miskolci kiállításon. 

– Szokatlan perspektívából készült, egyedi szociofotók, zsánerképek voltak. Az tetszett a leginkább, hogy mindenik mellett olvashattam egy kis történetet – emlékezett Borkuti, aki a tárlatlátogatás után levélben gratulált a fiatalembernek. A megismerkedésük óta eltelt kilenc év alatt rohamosan gyarapodott Bendegúz képben, írásban rögzített kalandjainak tárháza. Beszámolóit a többi mellett a Go Utazási Magazin is megjelentette. Könyvként kiadott útinaplóját több székelyföldi városba is elvitték, viszik, Marosvásárhely a Csíkszereda utáni, Erdőszentgyörgy előtti állomás volt – tudtuk meg a kiadó alapítójától, aki a továbbiakban az erdélyi származású világjárónak adta át a szót.

 

Újjáépített élet

Bendegúz kellemes, laza beszélgetésre hívta hallgatóságát, közben megjegyezte, hogy az utazásokat is lazán kell kezelni, sokszor ugyanis váratlan fordulatok írhatják át az eredeti forgatókönyvet. Tulajdonképpen az ő életét is ilyen fordulatok formálták. 

– Déván nőttem fel, a várra nézett az ablakunk. Adta magát, hogy túrázzunk – idézte fel a kerekes székes mindennapok előtti időt, amelynek egy kötél nélküli sziklamászás során elszenvedett gerincsérülés vetett véget. Magyarországon történt a baleset, ahova a rendszerváltás után települt ki a család. Bendegúz húszévesen került kerekes székbe, pontosabban egy mamutkerekű eszközbe, amelynek használatát nem volt könnyű megtanulni. 

– Kerekes szék és kerekes szék között akkora a különbség, mint a Trabant és a Volkswagen között – mondta derűsen, majd azt is elmesélte, hogyan építette újjá az életét a baleset után, hogyan kezdte újra az akkor félbehagyott egyetemet, milyen akadályokat kellett legyőznie, hogy három szakon is lediplomázzon, egyebek mellett építészmérnöki képesítést szerezzen, hogyan folytatta a sportolást, és hogyan nyerte meg 1999-ben a Stockholm-maratont. Elgondolkodtató a megfigyelése, hogy ma már egyetlen olyan sportág sincs, amelyet mozgássérültek ne űznének. Ő egyebek mellett sízik is.

 

Ami a könyvekből kimarad

Az együttlét legizgalmasabb része természetesen az utazásról szólt. Nagy Bendegúz akkor veszi nyakába a világot, amikor elege lesz a hétköznapokból, szabadságra vágyik. 

– Nem sokat kukoricázom, lezárom az otthoni dolgaim, aztán elmegyek három hónapra – hallhattuk a világjárótól, aki eleinte barátokkal utazgatott, először csak Erdélyben, aztán Európában. Ezután következtek a távolabbi kontinensek.

– A világnak mindig az az arca érdekelt, ami a könyvekből nem jön át – jegyezte meg, miközben mozaikszerűen emelt ki pillanatképeket és izgalmas következtetéseket a mögötte lévő időből.

– Irán elképesztően kedves ország, testvérként fogadják az embert – idézte fel a délnyugat-ázsiai élményt, amellyel még az államvizsgadolgozat-írás idején gazdagodott, majd 2005-ös latin-amerikai tapasztalatairól, az úttalan utakról és a barátságos helybéliekről mesélt. Mexikóban még hajléktalannal is haverkodott – árulta el, majd azt is hozzátette, hogy amilyen jó volt Latin-Amerikában (ott egyébként a középkori spanyolt beszéli a lakosság, ő is azt sajátította el), annyira szörnyűnek mutatkozott az Egyesült Államok keleti partvidékén lévő Miami, ahol egy „vacak” tömbházlakás napi bére 200–300 dollár, és „virágzik” a rasszizmus.

 

„Épkézláb” kémnek járó bánásmód

Voltak utak, amelyeket nem sikerült végigjárnia, amikor például terepjáróval Közép-Ázsiába indult, akkora összeget követeltek tőle az afgán határnál, hogy nem tudta kifizetni. Életveszélybe is többször került, többek között akkor, amikor Afrika északkeleti részén, Szudánban kémnek nézték. 

– Kihallgatóim oxfordi angolsággal beszéltek, de engem először mindig arabul kérdeztek, aztán várták, hogy elárulom-e magam, megszólalok-e a nyelvükön. Úgy kezeltek, mint egy épkézláb kémet, a kerekes székemet álcának nézték. Hiába magyaráztam, hogy ha rejtett szándékaim lennének, igyekeznék minél észrevétlenebb maradni, ehhez pedig a kerekes szék aligha megfelelő eszköz. Kivittek a dűnére, és várták, hogy felálljak az ötvenfokos hőségben. De csak elájultam néhányszor. A makulátlan tisztaságú helyiségben, ahol várakoznom kellett, egyszer megsajnált a takarítónő, és hozott egy pohár vizet. Amikor a tiszt észrevette, egyszerűen leütötte az asszonyt, az pedig a földre esett. Pár perc múlva aztán felállt, és szó nélkül sepregette tovább a nem létező porszemeket – zárta a megdöbbentő történetet a világjáró, aki szerint Afrika a „legnehezebb” kontinens, de nem a bőrszín, hanem az ősember szintjén megrekedt mentalitás miatt. Bendegúz tanúja volt annak, amikor egy értelmiségi férfi belerúg egy utcagyerekbe. Az utakon felnövő kiskorúak egyébként 8–10 millióan vannak, és a messziről érkezett vándor egy pillanatra sem tud szabadulni tőlük. A fotós számára ez kifejezetten előnytelen, így ugyanis képtelenség nem beállított, ösztönös mozdulatokat, helyzeteket megörökíteni. Ennek kapcsán Bendegúz azt is elmesélte, amikor Etiópiában folyóvízben álló, tisztálkodó, mosó embereket fényképezett. Későn jött rá, hogy az, amit lencsevégre kapott, tulajdonképpen a helybéliek fürdőszobája, és hogy ennek mennyire örültek a mosakodók, azt egy fekete nagymama arcán csattanó tenyere tudatta vele. A világutazó, mint bárhol a világon, Afrikában is meglátta a szépet, az értékelendőt: az emberi segítőkészséget, becsületességet. Ezt bizonyította az is, hogy ottléte alatt egyszer sem lopták meg.

– Afrikát soha nem fogja megérteni a világ. De sehol nem nevetnek annyit az emberek, mint ott – vonta le a végső következtetést a világutazó.

 

Víz nincs, okostelefon van a jurtában

A színes, hangulatos beszámoló során Nagy Bendegúz a közép-ázsiai Tádzsikisztánban szerzett tapasztalatait is megosztotta hallgatóságával. Jurtában lakott, ahol a mínusz 40 fokos hidegben nem volt fűtés, víz, áram, a helybeliek állatok vérével és tejjel mosakodtak, viszont rendelkeztek okostelefonnal és „lapos” tévével. Mivel együtt étkezett vendéglátóival, a higiéniai előírásokat teljesen mellőző ellátás miatt súlyosan megbetegedett. Kórházba szállították, de ott hasonló körülmények fogadták. Az egészségügyi személyzet sem a nevére, sem az irataira nem volt kíváncsi, csak azt tudakolta, vállalja-e, hogy megszúrják.

 

Belső utazás

A továbbiakban a stoppolás közben szerzett élményekről kérdeztük a világutazót.

Elmesélte, hogy általában gazdagabb gépkocsivezetők vették fel járművükbe. Marokkóban taxival ment ki a város végére, és intésére azonnal meg is állt egy autó, Közép-Amerikában viszont sokat kellett várakoznia. Rendszerint nehezen értették meg a segítőkész sofőrök, hogy nincs konkrét úti célja, amerre ők mennek, arra tart ő is. 

A beszélgetés végén így foglalta össze az ismeretlenbe vágyódás érzését: 

– Két életem van: az otthoni és az, amikor elindulok felfedezni önmagam. 

Legvégül azt is elárulta, hogy néhányszor volt már halálfélelme, sízés közben is mindig fél, de közben azt is átéli, hogy megszűnnek körülötte a korlátok. Ezt adja neki a vezetés is, és persze önmagában minden út. Az együttlét végén a világjáró veszélytelen, szép utazásokat kívánt hallgatóságának, majd útinaplóját dedikálta.