Korai ajándék
2017-12-19 15:22:00
- Nagy Székely Ildikó
Ibolyával ünnep előtt pár nappal nagyot fordult a világ. Az apró, izgága kislány, akit hat hónapja hordott a szíve alatt, egy hóillatú, decemberi estén jelezte, hogy nem vár tovább, azonnal látni akar mindent, amiről eddig csak álmodott.
– Akkoriban már jó ideje Magyarországon éltünk a párommal – kezdte történetét a vékony, szép arcú nő. – A nagybátyám családja Szolnokon él, kezdetben náluk laktunk, aztán a páromnak került egy munkalehetőség Budapesten, így a fővárosba költöztünk albérletbe. Mindketten úgy éreztük, kint könnyebb elindulni a közös úton. Amikor várandós lettem, még inkább megerősödött bennünk ez a gondolat. Azon az emlékezetes estén éppen a karácsonyi süteményeket tettem a lerbe. Hirtelen valami nedvesség öntött el. Rögtön tudtam, hogy elment a magzatvíz. Pedig nem erőltettem meg magam, a párom kivette a kezemből a seprűt, porszívót, ő végzett el helyettem minden házimunkát. Amikor tésztasütésbe kezdtem, ő még munkában volt, gondoltam, meglepem a kedvenc desszertjével.
– Megijedtél?
– Az enyhe kifejezés. De nem akartam a páromat felizgatni. Még be sem csomagoltam, így gyorsan összekészítettem a legszükségesebbeket, és hívtam egy taxit. A páromat már a szülészetről hívtam fel, futott is hozzám, ahogy tudott. Addigra már világra jött a lányunk. Alig volt másfél kiló. Úgy nézett ki, mint egy kicsi, szürke egérke. Éppen csak megmutatták, és már vitték is a koraszülöttosztályra. Az elkövetkező hónapok alatt gyakran éreztem úgy, hogy ez nem az igazi életem, csak egy nagyon szomorú, végtelenül hosszú film, amelyet valamilyen rejtélyes okból végig kell néznem.
– Mi volt a legnehezebb?
– Biztosan önzőség a részemről, de azon túl, hogy aggódtam a lányunk állapota miatt, a bezártságot éreztem a
legelviselhetetlenebbnek. Hónapokat töltöttünk a kórházban, ráadásul az első hetekben nem lehettem egy teremben a kislánnyal. Azt hittem, a sokk miatt tejem sem lesz, de csodával határos módon nem így alakult. Szopni persze nem tudott a kicsi, ki kellett fejnem a tejet. Amikor valamennyire megerősödött, pár percre kivehettem az inkubátorból, magamhoz ölelhettem. De nem éreztem azt a rendkívüli boldogságot, amiről a legtöbb anya mesél. Persze igyekeztem mindent megtenni, megtanulni a kicsi érdekében, örültem, amikor végre átköltözhetett hozzám, és a hazaindulásunk napja is felejthetetlen maradt, valami mégis hiányzott a képből. A párom végig támogatott, munka után, ha tehette, hozzánk vezetett az első útja, és a kórházból is ő vitt haza minket. Számára azonban csak azután következett az igazi küzdelem.
– Azt gondolná az ember, a hazakerülő kismama fellélegzik, megkönnyebbül.
– Velem nem így történt. Amíg a kórházban voltunk, úgy éreztem magam, mint egy csatatéren. Nap mint nap meg kellett küzdenem a saját aggodalmaimmal, türelmetlenségemmel, tehetetlenségemmel. Talán túlságosan kifárasztott az ott töltött idő, és a felgyülemlett feszültséget otthon adtam ki magamból. Amint beléptünk az albérletünkbe, összeszorult a torkom. Az elkövetkező hetekben egyfolytában fojtogatott a sírás, legszívesebben falnak fordultam, és aludtam volna egész nap. Ezt természetesen nem tehettem, etetni, pelenkázni, füröszteni kellett a gyereket. De semmit nem tudtam jó kedvvel végezni. Talán ezt nevezik szülés utáni depressziónak, magam sem tudom. A lányom születése előtt úgy éltünk a párommal, mint két önfeledt tinédzser. Úgy éreztem, a közöttünk kialakult derűs, játékos szövetséget a kisbaba érkezésével akarata ellenére felbontotta, megváltoztatta. Talán sokan megbotránkoznak majd ezen, de úgy néztem akkoriban a lányunkra, mint egy betolakodóra. Ezt persze a párom, aki első perctől rajongott a kicsiért, nehezen viselte. Korábban sosem veszekedtünk, de akkor válságba került a kapcsolatunk.
– Sikerült megoldani a helyzetet?
– Eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Elhatároztam, hogy egy hétre hazautazom a szüleimhez. Akkor már rég nem kapott anyatejet a lányunk, tudtam, hogy nem viseli meg nagyon a távollétem. A párom teljesen maga alatt volt, amikor tudtára adtam, mire készülök, egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy el akarom hagyni. Anyuék is értetlenül fogadtak, inkább az unokájukat szerették volna látni, mint engem. Mégis jót tett nekem az a pár nap. Csak ültem a régi szobámban, gyermekkori fényképeket nézegettem, tévelyegtem az idősíkok között. Azt hiszem, ez segített visszatalálni önmagamhoz. A hét leteltével boldogan és szabadon tértem vissza a családomhoz. Azóta mintha minden árnyék elvonult volna felőlünk. A kislány szépen fejlődik, már testsúlyban, magasságban is behozta a lemaradást, imádja az óvodát, ahova ősszel beírattuk.
– Nem terveztek hazaköltözni?
– Az az igazság, hogy ott már szépen kialakult az életünk. Amikor száműztem magam a családom mellől, rájöttem, hogy mellettük a helyem. A férjemnek jól fizető, biztos állása van Pesten, nem várhatom el tőle, hogy feladja. Nem mondom, hogy kicsit sem kívánkozom vissza az első otthonomba, de ilyenkor, ünnepek táján, úgyis mindig jövünk.
