Csütörtöki kimenő
Gyakran az utópiák vitték előbbre a világot. Nem légből kapott állítás, számos nagy felfedezés, találmány az utópiákból született, vált valóra. Utópisták nélkül talán nincs is nyugati értelemben vett civilizáció. Hasznosságáról gyakran az utópista már nem győződhetett meg, jóval élte után vált valóra; nem láthatta, miként vált elképesztő, szokatlan, hihetetlennek tűnt képzelgése a tudomány és technika eszközeivel valósággá.
Egykor utópia volt a nyugdíj, ma már mindenkinek van, aki valamikor dolgozott. Ha kicsi is, de van. Egykor utópiának tűnt, hogy mindenki tanulhat, ma már alig van ember, aki nem tanult valamit (a saját kárán is). Persze rengeteg az iskola- vagy főiskola-elhagyó, de hát ez együtt jár a dologgal. Van, akit kirúgnak, van, aki feladja, van, aki eladja, van, aki eltékozolja.
Rendszere, oktatási struktúrája, a tudáshoz és tanításhoz való társadalmi, politikai viszony határozza meg. Van, aki szabadjára engedi a tanszabadságot, van, aki keretek közé szorítja vagy kiszorítja.
Itt van például a CEU esete. Elköltözött Bécsbe, mely egykor a Habsburg Birodalom = a népek börtöne szimbóluma volt, minden elnyomás végső forrása. Ma Bécs a népek öröme: örömmel küldik Ausztriába gyermekeiket, tanulni a volt császárvárosba közép-európai vagy egyenesen európai szellemet, szellemiséget, tudományt, újítást, modern világlátást. Így változnak az idők. A CEU elment, és utóbb az európai igazságszolgáltatási fórum, egy illetékes törvényszék kimondta: hiba volt. Holott Budapest lehetett volna Közép-Európa tanháza, a történelem során (nem Soros ám) egymásnak uszított népek és népecskék integrátora, nagyszerű találkozóhelye, közmulatsági táncparkettje. Sajna, már csak bottal üthető ez a lehetőség. Elment a bécsi gyors.
Most meg itt van Szín- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) példája. A diákok és tanárok sokasága már több mint 50 napja áll ki valamiért, amit ők úgy mondanak, hogy egyetemi autonómia. (Emlékezzünk, az autonómia szó és fogalom nagyon rosszul cseng a SZFE-től keletre, úgy háromszáz–hatszáz kilométerrel odébb is.) Diáklázadás van folyamatban magyar módra. Nem Párizs, nem 1968, de mégis valami más. Valami mást akarnak, megőrizve a nemes hagyományt. A kuratórium nem kell. A felülről okrojált nyájasságot, szarkafészekrakást elutasítjak. Saját fejük, ízlésük, hitük, akaratuk, tudásuk, sejtésük és utópiájuk szerint akarnak élni, haladni, tanulni.
A kiskirály portások nem adnak kulcsot a termekhez. Az altisztek rémuralma jő. Főtisztként viselkednek a káplárok. A színművészetből csak a színleléshez konyítanak. Durva erőszak készülődnék?!!
Na és most jön az én kis trillám. Ha a színművészeti egyetem hallgatói és tanárai kiszorulnak, kiszoríttatnak, vagy úgy döntenek, hogy kiválnak, otthagyják a Vas utcát és a többi megszentelt helyszínt, akkor az első gondolatuk az új ellenegyetem alapítása lesz. Pedig erre semmi szükség.
Mint a mesében, amikor a három fiú elindul szerencsét próbálni, és a keresztútnál álló öreg tölgy árnyékában elbúcsúznak egymástól, mindenki más irányba indul, de megfogadják, hogy találkoznak egy-két-három, sok év után. Ha az idők jobbulnak.
Vagyis ha a hallgatók és tanárok egy része úgy dönt, hogy Kolozsvárra és Marosvásárhelyre jön, itt folytatja szaktanulmányait, itt teljesíti ki művészetmesterségbeli tudományát, kamatoztatja tehetségét. Ugyanis e két városban van magyar nyelvű színházi és filmes oktatás. A bátrabbak akár Bukarestbe is eljutnak, ahol európai hírű és rangú színházi élet és oktatás folyik. Értük – ismerve a román–magyar kultúrviszony szívélyességét – az itteni Orban-kormány angol nyelvű osztályt létesít a kirajzó SZFE-seknek. Vásárhelynek és Kolozsvárnak pluszköltségvetést szavaznak meg. Mások Bécsbe mennek, német színészek lesznek, ismét mások Kijevbe távoznak, ahol a kinevezett kuratórium elnöke is valószínűleg tanult.
Szóval volna hely, ahol fészket rakhatnának, pallérozásuk tovább folyhat saját és a befogadó intézetek tanárainak vezetésével.
És lenne nálunk, Erdélyben a következő években a színművészetnek új virágzása, kibontakozása, felfutása, ázsiója, vagy inkább Európája. Megnőne a színházba járó kedv, a román színészek is bekapcsolódnának az új szimbiózisba. Nekünk használna, nekünk nagyon sokat jelentene, ha rászánnák magukat a ki- és elvonulásra. Számíthatnak az unió rokonszenv-támogatására.
Nem is lenne példa nélküli. Hiszen 1919–1920-ban kétirányú mozgás tanúi voltunk. Míg sokak repatriáltak, hivatalnokok, főemberek, írók és szerkesztők, földesurak, szolgabírák Magyarországra költöztek, mások, 1918, 1919 szellemi hősei (többnyire baloldaliak – ami nem szégyen) ide menekültek Erdélybe, jelesül leginkább Kolozsvárra. Akkor vált Kolozsvár újra Erdély szellemi fővárosává, pezsgő szellemi központot teremtettek a vidéki arisztokratabálok kedvelt városából, miközben folyt az állami előjelű erőteljes város- és országrészjellegnek a megváltoztatása.
Kérdés, mikor találkoznak újra az öreg tölgyfánál a szétszóródott színfiak.
