Ovi bácsi – ahogy a tömbház- és környékbeli gyermekcsapat hívja – sok éve körökben méri a szürkületet. „Sorozatidőben” indul, amikor a legtöbb szomszéd már kényelmesen elhelyezkedett a tévéképernyő előtt, és közel egy órán keresztül szalad a betonóriások mellett végignyúló, láthatatlan pályán. Egyetlen este sem hagyja ki ezt a programot, talán csak akkor, ha nagyidő kerekedik. Futás közben köszönni is jut ereje az arra járó ismerősöknek, és néha még egy kedveskedő kérdésre vagy megjegyzésre is telik két lélegzetvétel között. Megállni azonban sosem szokott. Ha útját állja valamelyik, póráztól szabadon bóklászó lakótelepi kiskutya – hiszen az alkonyat a sétáltatás ideje is, nem csak az efféle testmozgásé –, udvariasan kikerüli, és robog is tovább. Mindig csodáltam ennek az alacsony, fekete hajú férfinak a kitartását, azt a frissességet, amivel estéről estére átadja magát a végtelennek tűnő, önmagába visszakanyarodó távnak. A minap egy kisfiú szegődött a nyomába, együtt futottak a szürkeségben. Ovidiu néha hátrafordult, és tört magyarsággal biztatta, dicsérte a gyereket. Ekkor határoztam el, hogy megkérem, ossza meg velem ennek a fegyelmezettségében is szabadságot rejtő életritmusnak a történetét.
– Az én sztorim a lehető legszokványosabb, igazán nem tudom, kit érdekelhetne – igyekezett elhárítani magáról a figyelmet, de aztán mégis mesélni kezdett. – Kiskoromban teljesen kimaradt a mindennapjaimból a sport, az iskolai testnevelésórákat leszámítva. Azokat azonban szívből utáltam, mert mindig kicsúfoltak, megaláztak az osztálytársaim. Duci gyerek voltam, kicsi és kövér, így már a külsőmmel irritáltam a többieket, és ehhez még hozzáadódott az ügyetlenségem. Sohasem hívtak szünetben focizni vagy asztaliteniszezni, ha pedig tornaórán egy spontán mérkőzéshez kellett csapattársakat válasszon maga mellé a két legjobb sportoló, az volt a legfőbb törekvésük, hogy engem „megússzanak”. A legrosszabb emlékem azonban egy negyedikes tornaóra volt, amikor jegyre bukfencezett, majd bakot ugrott az osztály. Nekem, persze, egyik produkció sem ment, most is a fülembe cseng az általános röhögés, amivel a próbálkozásaimat „jutalmazták”. A tanítónő együtt kacagott a többiekkel, ez volt a legszörnyűbb az egészben. Egészen magamba fordultam abban az időben, csak a kalandregények és a képregények érdekeltek, idővel az utóbbiak egyre inkább. Flash volt a kedvenc szereplőm (sz. m.: magyarul Villám, a DC Comics képregények egyik szuperhőse), bár őt nem ismerték olyan sokan a korosztályomból, mint Supermant vagy Batmant. Utólag visszagondolva, talán éppen ezért is szerettem volna leginkább vele azonosulni. Flash egyik alaptulajdonsága a gyorsasága volt, ami a mozgását és a külső hatásokra adott válaszreakcióit egyaránt meghatározta. Azt hiszem, erre a szupererőre vágytam a leginkább. De természetesen a vágyakozással maradtam. A szüleimnek nem volt idejük a problémáim elemezgetésére, a közös cégük fejlődése sokkal inkább lefoglalta őket, mint az én külső-belső növekedésem.
– Mi hozta el végül a változást? – szóltam közbe.
– A líceum. Ott ismerkedtem meg azzal a lánnyal, aki – határozottan állítom – jobban belém látott, mint a legképzettebb pszichológus. Ő nem a dagadt tinédzsert látta bennem, hanem a szeretetet adni és kapni vágyó fiatalembert. Ő vett rá – a nevét szándékosan nem említem –, hogy esténként menjünk együtt futni a Poklos-patak partján. Így aztán, ha nem is egyik napról a másikra, de sikerült lefogynom, és ezzel egy időben elkezdtem lassan megbarátkozni magammal. Gondolom, ebből már egyértelmű, hogy számomra ez a lány volt az a bizonyos nagybetűs… akárki…
Ennél a pontnál elakadt a beszélgetés, de tudtam, hogy itt nem érhet véget.
– A barátnőm egy évvel idősebb volt nálam – folytatta Ovidiu, lassan, megfontoltan préselve ki magából a szavakat –, tehát amikor egyetemre került, én még iskolás voltam. Bukarestben folytatta a tanulmányait, így csak havonta párszor találkozhattunk egy-egy hétvégére. A távolságot talán legyőzhette volna a kapcsolatunk, ha nem ver bennem tanyát a féltékenység nevű szörnyeteg. Ennek a „fenevadnak” a társaságában azonban esélyünk sem volt a továbblépésre.
A szakítás után természetesen idő kellett a gyógyuláshoz, de az első barátnőm szavai, tanításai ebben is segítettek. Így végül sikerült megtalálnom a társamat, a két kislányom édesanyját. Most már mindkét gyermekünk egyetemista, és mindketten Kolozsváron élnek, így újra átéljük a kapcsolatunk kezdeti időszakát, amikor még csak egymásért voltunk. Próbáltam rávenni a páromat, hogy tartson velem az esti edzéseknél, ahogy az ismeretségünk első évében, de azt mondja, ilyesmire már nincs energiája. Megértem, nem kényszerítem, én azonban semmiképpen nem mondanék le a futással töltött óráról. Az elmúlt évtizedek alatt végig sikerült hű maradnom ehhez a fiatalkori szokásomhoz, és a továbbiakban is szeretném megőrizni. Nagyon megörültem, amikor az egyik szomszéd gyerek édesanyja megkért, hogy vegyem kicsit a „szárnyaim” alá a fiacskáját, mert a sportiskolában kezdi az ötödik osztályt, és jó lenne, ha őszre formában lenne. Úgy látom, élvezi a gyerek ezt a közös időtöltést, én pedig valósággal újjászületek a gondolattól, hogy minden este utat mutathatok neki.
