Kő, papír, olló – színház az osztályteremben

Jó válaszok kényes kérdésekre

Második évadját nyitotta meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Kő, papír, olló (KOP) címen indított osztályteremszínházi foglalkozása, amely a múlt évben visszhangos sikert aratott a megyeközponti, szászrégeni és nyárádszeredai középiskolákban. Az előadás és a hozzá kapcsolódó drámafoglalkozás a pályaválasztásról szólt. Az idei tantermi előadás témája a diákszerelem és a szülők viszonyulása egy nem szokványos kapcsolathoz. 

Diákszerelem

Október 3-án szépszámú közönség gyűlt össze a színház próbatermében, hogy megtekintse és megvitassa az idei tanévre összeállított produkciót, amelyben diákok, egyetemi hallgatók és felnőttek is magukra ismerhettek a hitelesen, nagy átéléssel megformált anya- és diákszerepekben. Pali, a könnyelmű, osztályismétlőre bukott, de jóképű és szépen gitározó fiú szerepét Kádár L. Gellért alakítja, Lea, a korábban visszahúzódó, szorgalmas, szófogadó eminens tanuló szerepében Gecse Ramóna látható, aki beleszeret a fiúba, kezdi elhanyagolni a tanulást és az iskolát, sőt az órákon való részvétel is csak a második helyre szorul a közös séták, buli után. A két fiatal mögött két felháborodott anya áll, a Leáé, akit Berekméri Katalin alakít, és akit aggaszt a változás, félti a lányát, veszekedik vele, próbál a lelkére beszélni, de közben jó tanácsokkal látja el, hogy az első együttlét nehogy kellemetlen következményekkel járjon. Nem óhajtja a kapcsolatot a fiú édesanyja sem, akit Nagy Fodor Piroska játszik dühös eleganciával, és aki attól fél, hogy a szerelem miatt a fiúnak ezúttal sem sikerül az érettségije. Az otthoni viták után a lopva együtt töltött percek közben mélyül el az érzelem a fiatalok között, aminek szemtanúja és segítője is egyben a Pali barátja, akit Csíki Szabolcs alakít. Lehetne jó vége is a darabnak, ha ideális tanmesének szánták volna, amelyben a lány jó útra téríti a fiút, és együtt tanulnak az érettségire, de a tiltott szerelem felülírja a happy endet, és a kapcsolat másképpen alakul, azaz alakítja a közönség.

A bemutató előadás időnként megszakad, hogy a drámafoglalkozást vezető Fülöp Erzsébet érdekes vitára ösztönözze a résztvevőket. 

A kérdésre, hogy mit gondolnak  „a felhőkben járó” két fiatal kapcsolatáról, több vélemény is elhangzott. Egyrészt, hogy nincs semmi közös bennük, más a karakterük, gyenge esélyekkel indulnak, előbb-utóbb ráébrednek, hogy nem találnak. Mások szerint olyan hőfokon ég a kamaszszerelem, hogy abba nem lehet beleszólni. Jellegzetes helyzet, hogy mindketten dacolnak a szüleikkel, ami tipikus kamaszprobléma. Az is elhangzott, hogy a tiniszerelmek ritkán végződnek házassággal, és ha mégis, nemigen lesz tartós a kapcsolat. Nem volt biztató az a vélemény, amelyet egy korosztálybeli fiú fogalmazott meg arról, hogy a mai fiatalok már nehezen húznak fel gyűrűt, és a házasságot nem feltétlenül tartják a kapcsolat céljának, és szeretnék harmincéves kor utánra kitolni, mert úgy érzik, hogy attól kezdve számítanak igazán felnőttnek. A másik kérdéscsoport a barátságra vonatkozott: mi jellemzi a jó barátságot és mi zavarhatja meg? A szülői modellel kapcsolatosan elhangzott, hogy a legrosszabb példákat láthatta a közönség. Az a szülő, aki mindent tilt, azt éri el, hogy még azért is azt fogja tenni a gyermeke, amit ő nem szeretne. Majd a jó szülői modell jellemzőit vették számba a résztvevők: elfogadás, bizalom, nyitottság, szeretet, őszinte beszélgetés, elengedés, ráhangolódni tudás a kamasz álmaira, és sorolhatnánk tovább a válaszok sokaságát. Az előadást követően volt ügyességi csapatjáték, a fiúk és lányok csoportja el kellett döntse, hogy mit fognak tenni a fiatalok, tehát hogyan végződjön a darab, amiről hasonló volt mindkét csoport véleménye. Végül nem maradt el a megérdemelt taps színészeknek és szervezőknek, akik továbbra is hasonló fogadtatásra számíthatnak a diákok körében.

Néha nehéz a bizalom

Berekméri Katalin az egyik szigorú anyuka szerepét játszotta olyan élethűen, mintha legalább három nem szófogadó nagylány nevelése közben szerzett tapasztalatait elevenítette volna fel. 

– A valóságban hogyan járna el? – kérdeztük az előadás végén.

– A próbafolyamat alatt arról beszélgettünk, hogy személyes példa nem állt előttem, mert az én szüleim nagyon megengedőek és szeretőek voltak. El sem tudtam képzeli, hogy van olyan büntetés, mint a szobafogság, vagy nem engedik el a lányt egy buliba. Számomra nagyon furcsa volt, és kérdezgettem is, hogy nem sok az, amit a darabban játszunk? Nagyon fontos, hogy a szülő bízzon a gyermekében, engedje el, ami rendkívül nehéz abban az esetben, ha azt látja, hogy nem a jó irányba megy. Viszont bármennyire is tiltja, az úgysem fogadja el az ő véleményét. A nagy névtelenre kell bízni sok mindent, mert amiről rendelkezhetünk, arról rendelkezünk, de azon túl fölösleges agitálni, mert csak ártunk vele.

Döntés előtt

Amint a szervezők elmondták, a múlt évi KPO, amelynek szövegét Pass Andrea jegyzi, három jó barátságban levő kamasz szereplő révén mutatja be a pályaválasztás nehézségeit. Érettségi előtt egyikük sem döntötte el, hogy milyen mesterséget választ, vagy szülői hatásra nem mer kiállni az elképzelése mellett. Itthon vagy külföldön szeretne tanulni, érvényesülni – ezekre és ehhez kapcsolódó kérdésekre keresték a választ végzős osztályokban, s vonták be a diákokat a beszélgetésbe, amellyel azt remélik, hogy segíteni tudtak a bizonytalankodóknak. A tanítási időben zajló előadás az iskola nevelési-oktatási programját szervesen kiegészítve vonja be a diákokat a színház világába, és teszi a színházat önmaguk megértésének helyszínévé – fogalmazták meg a szervezők. Amint Fülöp Erzsébet, a drámafoglalkozás vezetője elmondta, olyan nagy az igénylés, hogy egyre nehezebben tudják teljesíteni, Brassóból például nyolc osztálytól kaptak meghívást. Egy osztályba szoktak elmenni, mert úgy tapasztalták, hogy a beszélgetés szempontjából nem jó összevonni két közösséget.

Jó a fiatalokkal találkozni

A vasárnapi bemutató után Fülöp Erzsébet foglalkozásvezetőt arról kérdeztem, hogyan tervezték, kiket akarnak megszólítani a második előadással, s hogy elégedett-e a bemutatón elhangzottakkal.

– A második darab szövegét Adorján Beáta írta, aki a Művészeti Egyetem doktori iskolájának az elsőéves doktorandusza, egyébként a debreceni Csokonai Színház dramaturgja, ahol az iskolaszínházi csoporttal is foglalkozik. Sok, kamaszoknak szóló téma is szóba jött, majd abban egyeztünk meg, hogy a pályaválasztást követően a szerelemről kellene beszélni. Előzetes tájékozódásunk alapján úgy gondoltuk, hogy nem elegendő az ilyen irányú nevelés az iskolában. Szűk három hetünk volt a darab összeállítására, amelyet 8–10.-es diákoknak szánunk, ellentétben a pályaválasztásról szóló iskolaszínházzal, amely a tíz-, tizenegyedikeseknek szól. A színészek szinte ugyanazok, de a főpróbán közönségként elsőéves színész és dramaturgia szakos hallgatók vettek részt. Voltak tanárok is, például a katolikus iskolából, akik gyakran és szívesen hívnak meg, ahogy egyébként a többi marosvásárhelyi iskolába is. 

Az ötlet akkor pattant ki, amikor bérletet hirdetni jártunk a középiskolába, ahol azt éreztük, hogy nagyon jó a fiatalokkal találkozni, és beszélni velük a színházról, s közben okos kérdéseikre válaszolni. A csapatunkkal – Ramóna, Szabolcs, Gellért, Katus, Piroska, Bartha Öcsi és a többiek, akikkel szívesen voltunk együtt – arra a következtetésre jutottunk, hogy jó lenne ezt folytatni, és akkor jött Ramóna az ötlettel, hogy állítsunk össze egy előadást, amelyet eljátszva kiderül, hogy képesek vagyunk-e az őket érintő témákról szóló párbeszédre. Ramóna révén a Regeneráció Egyesület segítségével pályázati pénzekhez jutottunk, támogatták a második előadásunkat, és így sikerült minimális költséggel összehozni, ami lehetővé teszi, hogy ellátogassunk az iskolákba, ahova meghívnak. Kíváncsiak vagyunk, hogy az a korosztály, amelynél valóban tétje van a szerelemnek, a szexualitásnak, az első párkapcsolatnak, hogyan nyílik meg, mit mondanak, hogyan vélekednek a szülő-gyermek kapcsolatról, milyen problémáik vannak mindkét téren, amit körbe tudunk járni egy beszélgetés során. Christopher B. Balme szerint a ,,társadalmi intervenciót” célozzák ezek a színházi nevelési előadások, amennyiben az adott közösség, korosztály önérvényesítésének, valamilyen probléma feldolgozásának lehetőségeként működik.

Kényes témákat feldolgozni

És végül az ötletgazdától, Gecse Ramónától érdeklődtem, hogy mi áll az elképzelés hátterében, és mit gondol, miért lett ennyire sikeres az osztályteremszínház.

– Ha nagyon visszavezetem, az ötlet sepsiszentgyörgyi középiskolás koromból ered. Akkoriban úgy éreztem, hogy senki sem kíváncsi a véleményemre, holott lett volna, de mivel nem mondhattam el, kirekesztettnek éreztem magam. Nagy lázadó voltam a tanárok ellen, hogy ne csak a kötelező dolgokat halljuk, hanem valami mást is. Később úgy alakult az életem, hogy tanítottam, tanítok, és folyamatos kapcsolatom van a diákokkal. Visszaemlékezve hajdani önmagamra, egy színházbérletkampányon érlelődött meg bennem a gondolat, hogy jó lenne foglalkozni a diákokkal, mert kiderült, hogy van rá igény. A Debrecenben dolgozó Adorján Beáta volt diáktársammal kezdtünk el beszélgetni a magyarországi tantermi projektekről és arról, hogy próbálkozni kellene itthon is. Fel kellene dolgozni azokat a kényesnek tartott témákat, amelyekkel mélyebben nem foglalkoznak sem a szülők, sem a tanárok, így született meg bennem a Kő, papír, olló terv ötlete. Elmondtam a színház vezetőségének, hogy jó lenne programszerűen minden évben egy-egy tematikával jelentkezni, mint például a pályaválasztás, szerelem, szexuális felvilágosítás… továbbá, hogy szeretnénk a kisebbeket, az általános iskolásokat is megszólítani. A színház vezetői azonnal egyetértettek, és támogatásukról biztosítottak. Ezt követően a fiatalokkal való párbeszédet fontosnak tartó kollégáimmal elkezdtük a munkát, és már a második évi előadással is elkészültünk. Adorján Beáta szövegét a csapat tagjai is alakították, az ötleteinket beleszőttük, így vált egy közös, nagy csapatmunkává, amely a szívügyünk – mondta Gecse Ramóna, átváltozva komoly felnőtté a nagyszerűen alakított szerelmes lány szerepéből. 

A csapat lelkesedését látva, biztosak lehetünk munkájuk eredményében, hatásában, és miközben együtt keresik a jó válaszokat a fiatalok kényes kérdéseire, sikerül a színészek munkáját értékelő, igényes színházlátogatókat is nevelniük.