Kincsünk: a szó

• 2011-07-29 15:05:14

• Kuti Márta

Franciaországot többnyire egynyelvű, egynemzetiségű országként ismerte a világ, és mi is a közelmúltig, ám kiderült a nagyvilág számára, hogy erről szó sincs.

Franciaországot többnyire egynyelvű, egynemzetiségű országként ismerte a világ, és mi is a közelmúltig, ám kiderült a nagyvilág számára, hogy erről szó sincs, és nem csak azért, mert a gyarmatokról áttelepedett színes bőrűek száma ugyancsak elszaporodott az országban. Élnek itt őslakosok is nem kis számban, akiket a francia állam igyekszik letagadni, beolvasztani, az országot egynyelvűvé tenni, ami nagyrészt sikerült is neki, és ez külpolitikájában is érvényesült, aminek ékes bizonyítéka Trianon, vagy hivatalos nevén az 1920-as trianoni békekötés.

A legnagyobb lélekszámú közösség az okcitánoké, akiknek nyelve az okcitán. Hagyományos neve – provanszál nyelv (okcitán nyelven occitan franciául occitan vagy langue d’oc) –, Dél-Franciaországban több dialektus formájában élő újlatin nyelv, amely a nyugati újlatin nyelvek iberoromán csoportjába tartozik. Leginkább a Spanyolországban beszélt katalán nyelvhez áll közel, amellyel együtt a nyelvészek nézete szerint dialektális kontinuumnak is tekinthető. Az okcitán elnevezés onnan ered, hogy a középkori dél-franciaországi dialektusokban, vagyis nyelvjárásokban az igenlést az oc szóval fejezték ki, míg az északi nyelvjárásokban az oil szót használták; az előbbi dialektusokból fejlődött ki az okcitán nyelv, az utóbbiakból alakult a későbbi francia nyelv.

Az okcitán nagy kulturális és irodalmi hagyományokkal rendelkező kisebbségi nyelv Franciaországban. A középkorban a trubadúrok okcitánul dalolták balladáikat, verseiket. A nagyobb újlatin nyelvekbe, mint például az olasz és a spanyol, számos szó került be az okcitánból. A középkorban az okcitán irodalmi élet központja a történelmi Provence tartomány volt, ezért is nevezik hagyományosan provanszál nyelvnek. Ugyanakkor a szó szoros értelemben vett provanszál nyelvjárás csak az okcitán egyik területi nyelvváltozata. Az okcitánnak hivatalosan – a Spanyolországban beszélt aráni nyelven kívül – nincs sztenderd, azaz egységes irodalmi változata, de facto a déli lengadocian dialektust tekintik elfogadottnak.

Az okcitánnak három fő dialektuscsoportja van, ezen belül összesen hét nyelvjárást beszélnek. A nyelvjárások főleg hangtanilag különböznek egymástól: míg az északiak a franciához, a déliek, illetve a gascogne-i és aráni a katalánhoz és a spanyolhoz áll közelebb. A tulajdonképpeni okcitán nyelvjárás, a lengadocian távolodott el legkevésbé a latintól. A gascogne-i és a Spanyolországban beszélt aráni dialektusban erős a baszk–aquitaniai őselem hatása, így egyes mássalhangzókat teljesen másképp ejtenek, mint a többi nyelvjárásban. Éppen ezért a gascogneit és aránit sokszor külön nyelvnek is tekintik. Tehát elképzelhető ezek alapján az a bábeli zűrzavar, ami Franciaország nyelvi világát jellemzi. A francia irodalmi nyelv általános alkalmazása teszi lehetővé az egymás közti kommunikációt. Itt jegyezném meg, ez jellemző egész Nyugat-Európára, az Egyesült Királyságtól, Németországon keresztül Olaszországig el. A kis fejedelemségek egyesítése szükségessé tette az egységes nyelv kialakítását, így születtek meg az irodalmi nyelvek többnyire a felvilágosodást követően, amelyeket ma is használnak minden országban. A magyarban nincsenek ilyen nagy eltérések a nyelvjárások és az irodalmi nyelv között, ezért kissé felfoghatatlan számunkra, hogy a porosz nem érti a bajort, vagy a toscanai a nápolyit stb. De gondoljunk csak Barnard Shaw Pygmalionjára, vagy a belőle készült My fair lady-re, s mindjárt érthetőbb lesz a dolog.

Kabók István vajdasági kisebbségi előadó Bejártam Nyugat-Európa kisebbségi vidékeit (1995. II. 18.) című feljegyzéseiben írja: „Az okcitánok – évszázadokon keresztül – megszokták, hogy a francia állam keretei közt éltek, a franciákat nem tekintették megszállóknak. A nagy polgári forradalmat követően, amikor megindult a franciásítás, komoly ellenállás nem bontakozott ki. A franciák kigúnyolták az okcitánok nyelvét, amolyan vidéki tájszólásnak kiáltották ki, és ezt maguk az okcitánok is igazságként fogadták el, szégyelleni kezdték anyanyelvüket. Még e század elején is tilos volt a francia iskolában bármely nemzetiség nyelvét beszélni, mert azért büntetés járt – leggyakrabban verés –, de az sem volt ritka, hogy jármot tettek a gyermek nyakába, ezzel is azt sugallva, hogy az, aki nem franciául beszél, az ökör v ezt ki is mondták! A legnagyobb rombolást mégis a televíziós korszak hozta. Franciaországban ma is törvény tiltja az ország nemzetiségi térképét tankönyvben ábrázolni. Az iskolai tananyagból – főleg a történelemből – a gyermek sohasem tudhatja meg, hogy Franciaország soknemzetiségű állam volt, és hogy még ma sem egynemzetű. Még az okcitán mozgalom aktivistái is szomorúan közölték velem, hogy ami az ő népüket illeti, az elfranciásítás már megfordíthatatlan, befejezett tény.”

Legalábbis meggondolkoztató számunkra az okcitán nyelv sorsa, ha tekintetbe vesszük, hogy a nyelvet beszélők száma ma is 4.500.000 Franciaország, 50.000 Olaszország és 5.500 Spanyolország területén. Egy közepes ország lélekszámát kitevő népesség.