Hétköznapi történet
Réges-régen egy rövidnadrágos, „vékonyság“ falusi fiúcska első nap ment iskolába a Kovászna megyei Gelencén. Tele volt a gyomrocskája lepkékkel, mert hát először lépett be a tanintézet udvarára. Ötven évvel ezelőtt ugyanaz a „fiúcska“ öltönyben, nyakkendősen, egyetlen román szót sem tudva lépett be egy szilágysági falu iskolájának udvarára, hogy román tagozaton fizikát tanítson. Ezután minden szeptemberben neki is szólt a tanévnyitó csengő, ő pedig ünneplőbe öltözve állt az iskolakapuban, és várta a diákokat. Kilenc esztendővel ezelőtt már nem lépett be az iskola kapuján, az volt az a szeptember, amikor Marosvásárhelyre hozta egy autó – így körvonalazta Fejér Marika néni férje, Zoltán közelebbi-távolabbi évtizedeinek közös pontját, a nyár végével érkező új kezdeteket.
A melegszívű, ösztönös derűvel megáldott házaspár – amely e rovatban néhányszor már megmutatkozott, legutóbb nagyobbik lányuk, Anna barátnőm révén, a Mesekávé és „ez gogos” című történetben – közel egy évvel Krisztina unokája születése után határozta el, hogy kovásznai otthonából Vásárhelyre költözik, hogy amíg a szülők dolgoznak, a kicsi nagyszülői gondoskodásban, szeretetben növekedjen. Eredetileg egyetlen esztendőre gondoltak, kilenc lett belőle. Most pedig újra csomagolnak, ez az ősz ugyanis végleg hazaviszi őket Kovásznára. A leányka gyönyörű kiskamasszá cseperedett, nincs már szüksége állandó felügyeletre, így Marika néniék most már „igazán nyugdíjba vonulhatnak”. Az itt töltött éveket azonban nem lehet szó nélkül lezárni, főleg mert olyan üzenetet hordoznak, amely talán nem egy olvasónak képes visszaadni az embertársakba vetett hitet.
– Szorongva érkeztünk meg ide, ez az igazság, hiszen a kisvárosban, ahonnan jöttünk én mindenkinek a Marika nénije voltam, a párom pedig mindenki Zoli bácsija vagy tanár bácsija. Itt a gyerekeinken kívül senki ismerősünk nem volt – kezdett bele a történetbe ősz hajú, tiszta tekintetű beszélgetőtársam. – De nagyon sok szép emléket, élményt hozott nekünk ez az idő. A lelkünkhöz nőttek a szomszédok – gyengült el egy pillanatra Marika néni hangja. – A szeretetünkkel tudtuk közel engedni őket magunkhoz, és jóindulatot, segítőkészséget kaptunk viszonzásként. És nem csak a tömbházlakók részéről. A párom kettőnk közül a bevásárló, ő könnyebben mozog, és nem sokkal azután, hogy idejöttünk, a közeli boltban, ha éppen nem volt készleten a keresett termék, mindig azt a választ kapta, hogy „most nincs, de lesz, félretegyük?”. Nekünk, öregeknek sokat számított, hogy nem kellett hatszor járni ugyanazért az árucikkért. Az albérletünk a piacra néz, a férjem gyakran onnan vette meg a gyümölcsöt, zöldséget. Az ottani árusok is megajándékoztak a kedvességükkel, nem egyszer mondták: „tudjuk, hogy nyugdíjasok, nem baj, ha most nincs pénzük, majd megkapjuk, amikor kihozza a postás a nyugdíjat”. Amikor pedig éppen nem volt olyan termékük, amire szükségünk lett volna, önzetlenül irányítottak ahhoz az árushoz, akiről tudták, hogy kiváló minőséget kínál. Lassan-lassan mindenki befogadott bennünket a szívébe, a férjemet most már itt is Zoli bácsinak meg tanár bácsinak szólították, engem pedig Marika néninek. Egyetlen rossz tapasztalatot sem tudok felidézni. Amikor hajnali 6-kor igyekeztünk a lányomékhoz, hogy a kisunokám egy percig se maradjon felügyelet nélkül, a taxisofőr türelmesen megvárt, mert látta, hogy nem könnyű nekem a mozgás; amikor valamiért haza kellett utaznunk Kovásznára, a buszsofőr, mivel tudta, hogy sok a csomagunk, képes volt a tömbházunkig jönni értünk, és otthon is a lakásunk előtt tett le. Abban, hogy az egyetlen marosvásárhelyi esztendőből kilenc lett, elsősorban a lányomék támogatása motivált, de az is szerepet játszott a maradásunkban, hogy az itteniek ennyire befogadtak a kicsi lépcsőházi közösségbe és a nagyobb piaci közösségbe egyaránt. Itt újra megbizonyosodhattunk arról, amit addig otthoni valóságként éltünk meg: léteznek jó emberek.
Arra kértem Marika nénit, hívjon elő néhány emléket az unokával közös történésekből is.
– Amikor ideköltöztünk, nem váltottunk családorvost, a kovásznainál maradtunk. Háromhavonta fel kellett íratni a gyógyszereimet, a férjem olyankor pár napra hazautazott. Egy ilyen alkalommal egyedül mentem Krisztinára vigyázni, aki akkor még óvodás sem volt. Egy ideig csendben szomorkodott, aztán egyszer csak megölelte a hintaszéket, amiben a tatájával meseolvasás közben szoktak üldögélni, és elsóhajtotta magát, hogy „nincs a babának édestatája”. Ezt sokáig emlegettük. Egyébként ennek az óvoda előtti időszaknak is megvolt a programja. Délelőtt Krisztina sétálni ment a tatájával, ez elmaradhatatlan része volt a napnak, ha vénasszonyok potyogtak volna, ők akkor is útnak indulnak. Ha nem igyekeztem az öltöztetéssel, hogy a megszokott időben felkerekedhessenek, az unokám hozta a ruhácskáját, és így sürgetett: „káp-kop, káp-kop”. A lányomék Tudor negyedi lakásától a központig mentek, ez egy olyan rituálé volt, amihez mindig hozzátartozott a galambetetés és a meleg perec majszolása. Mire visszaértek, megvolt az ebéd. A párom közben hazament az albérletünkbe enni és kicsit megpihenni, mi pedig a lányoméknál dőltünk le az unokámmal egyet szundítani. Nemrég beszélgettünk Krisztinával erről az időszakról, és ő azt mondta, nem sokra emlékszik ezekből a délutáni elcsendesedésekből, de a karomra, amivel védőn tartottam, és amit ő mindig ölelt, igen. Az óvodás időszakban az édesapja vitte reggel a gyerekközösségbe az unokánkat, és mindig a férjem ment utána. Krisztina tudta, hogy a tatája soha egy percet sem késik, ez a bizalom ezekben az években erősödött meg benne igazán. A vakációkban reggelente a párom ment utána a lányomékhoz, és lehozta ide hozzánk. Itt aztán minden volt: játék, viccelődés, a székely észjárás megannyi megmutatkozása, amire az unokám, roppant okos leányka lévén, azonnal reagált. Amikor aztán elkezdődött az iskola, egy ideig a férjem minden délben hazahozta hozzánk Krisztinát. Ez addig tartott, amíg nem kezdte igényelni az osztálytárs barátnőkkel közös délutáni iskolás programot. Most, hogy megnőtt, lejárt az itteni küldetésünk, de olyan nehéz elmenni… Az egyik szemünk sír, a másik kacag. Amikor idejöttünk, mindkettő kacagott… A hazakészülés is döcögősen megy. Valamit összecsomagolunk, aztán leállunk, és inkább főzök valamit a gyerekeknek, a férjem pedig elviszi nekik.
– Van-e Marika néniéknek valamilyen „haditerve” a hazaköltözés utáni időszakra? – kérdeztem, mielőtt elköszöntem.
– Nagyon is van – csillant fel beszélgetőtársam szeme. – A fiam megígérte, hogy ezután gyakrabban jön Kovásznára, a családjával ugyanis nagyon szeretik az ottani borvizet. Én azóta már elgondoltam, hogy autóval bármit el tud hozni, úgyhogy pár nappal az érkezése előtt megtudakolom tőle meg a lányoméktól, hogy ki mit kér, és mire a fiam megjön, mindent elkészítek. Meg, persze, az eltevésekkel is igyekszem majd segíteni a fiatalokat. A páromnak emellett még van egy boldogan vállalt feladata: októberben a lányomék egy hétre külföldre utaznak, a négylábú családtagjukat pedig nem vihetik magukkal, így „tata” jön Vásárhelyre „cicaszitternek”. De ha szükség lesz a segítségére, máskor is visszatér, ha csak pár napra is.
