Kikacsintunk valamiből – Valaminek a második része a marosvásárhelyi Stúdió Színházban

Zsúfolt, barokkos szöveg dr. Sivián Anna (Vinnai András) Valaminek a második része című darabja. Így aztán zsúfolt és barokkos az előadás is. „A színpadi helyzeteket legkomolyabban felépítő, majd ugyanolyan gyorsan lebontó vígjáték” – áll a műsorcédulán és a neten, és tényleg sokat röhögünk, ami a szöveg mellett a rendezőnek és a színészeknek köszönhető. Keresztes Attilának és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályának egyaránt nagy gyönyörűsége a carnevale d’arte. Nem véletlenül írom így. Mindenből lesz még valami, minden poén meggabalyodik, szétterül, mindent elönt. 

Ignác (Kozma Gábor Viktor) ejtett állal mondja a „színjátszás” szót, és ezzel nem kevés erdélyi magyar nagy férfira emlékeztet, bár egyesekre inkább, mint másokra. A homoszexualitás sztereotípiáiból építkezik, ring a csípője, nőies mozdulatai vannak, finomkodó. Sebestyén (Gaál Attila Csaba) a művészt játssza el, összevissza mozdulatokat végez, Káinról és Ábelről ismételget valamit, és nagyon artisztikusnak képzeli magát. Bernadette (Illés Alexa) rögtön le is fekszik vele, hosszú percekig ránganak a fotelon, míg a fiú már sír, a lány viszont nagyon boldog. Szabolcs (Barabás Hunor) csecsemőként ringatja a lábát, gügyög hozzá, gyermeket akar Bernadette-től, aki azonban már Sebestyént szereti, Szabolcsot apja, Ignác vigasztalja. Taksony (Bálint Örs Hunor) izomagyú állat, aki könyékig turkál az orrában, Gyöngyi (Wessely Zsófia Anna) agyonfélemlített asszony (rég nem láttam ennyire félni valakit), akire Taksony ráüvölt, ugyan miért akarja felvenni a telefont, ha egyszer szól. Kincső (Tóth Szilvia-Lilla) kikapós csaj, aki azzal állít haza Taksonyékhoz, hogy terhes, és nem tudja, ki a gyermeke apja. Dr. Pulsen (Hollai-Heiser Anna) időről időre megjelenik, és bejelenti, hogy ő vállal abortuszt, elvégre agysebész; egy hal, Karaperszüon (Dunai Júlia Veronika) kíséri. És mindenki több szerepet játszik, szóval sok a jelenet.

A keretjátékban van narrátor és két vadász (Dunai Júlia Veronika, Gyarmati Éva). Kádár Noémira óriási feladat hárul: ő jön be először, elmondja a helyénvalóan blőd bevezetőt, megkérdezi, ki ölt a nézők közül, olykor (a szó szoros értelmében) elteszi láb alól az anyját (Gyarmati Éva), aki azt kiabálja, „szegény apád, ha élne, most halt volna meg!”, az egyik felszólaló hatására előbb a Shakespeare arcát ölti magára, aztán a Woody Allenét, és egészen biztosan nem soroltam fel mindegyik kötelességét. 

De képtelenség mindent felsorolni, annyi minden van, és ez olykor már fárasztó. A színisek egytől egyig nagyon jók, a szöveg azonban rájuk telepszik, bár olykor, a tévéfelvételek folyamán érződik, hogy ők tesznek bele, a tanáraikkal és magukkal poénkodnak. Nem biztos, hogy mindenre szükség van, főleg, hogy ez csak „valaminek a második része”, bár az ötletzuhatagoknak az a sajátossága, hogy nem tudnak elállni.

Ha valaki megsérül, belemártja kezét a színpadon álló négy vödör valamelyikébe, és vörös csíkot húz magára. Ez is kikacsintás, akárcsak a tévéfelvételek, a kommentek a vetítőn, a „külsősök” (Pál Attila és Gáspárik Attila) megszólalása, és hát végül is az egész darab. És Rita Pavone énekel fáradhatatlanul.