2020. július 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Összeköt a közös gyökér

Tanmese egy lányról, aki egy Balaton közeli kis faluban született. Még fel sem cseperedett igazán, már ott termett a színpadon, a néptáncosok között, mert elbűvölték az ősi ritmusok. Ahogy felnőtt, fogta a csomagját és elutazott Erdélybe. Oda, ahol a fáma szerint csoda, hogy még beszélnek magyarul, és figyelmeztet, ha nem az ország nyelvén beszélsz, ahol egyeseknek még mindig számít, honnan jöttél, ki vagy és mit akarsz, megbélyegeznek, mert egyszer valakik egy térképen meghúztak egy határt. A lány nem a fehér lovon ülő királyfit kereste, a közös gyökerek táplálta kultúra varázslatában vállalt minden kockázatot. És maradt. Egy kicsit másként látja az itteni világot, nem úgy, mint akik itt születtünk, és néha önsajnálatunkban ragaszkodunk kisebbségi görcseinkhez. Története tükör lehet nekünk, másoknak. 

Fotó: Kuczogi Kornél


Egy szép legényről szóló, színpadra állított mesében tűnt fel a rakoncátlan tündérlány szerepében. Mindvégig mosolyogva, átszellemülten táncolt, mintha más világból került volna ide. Tüneményes jelenség volt, látszott, hogy szereti, amit csinál. Megtudtam: Magyarországról jött Marosvásárhelyre, hogy a Maros Művészegyüttesben táncoljon. Közös népi kultúránk szeretete hozta ide. Alkalmazták. Négy éve Marosvásárhelyen lakik. Meséljen erről történetünk főhőse. 

– Alig voltam ötéves, amikor szülőfalumban, Zalaapátiban néptáncelőadást tartottak a kultúrházban. Felugrottam a színpadra, és elkezdtem forogni a táncosok között. Valamiféle égi jel volt. Falunkban a gyerektánccsoportban, később az iskolai együttesben folytattam. Utána, kétévnyi szünet után, Zalaegerszegen jártam a középiskolát. Itt ismerkedtem meg a Zalai Táncegyüttessel, vezetőjük Varga János (Boxos) volt. Olyan betekintést nyújtott az erdélyi emberek életébe és kultúrájukba, hogy látatlanul is beleszerettem. A zalásokkal minden nyáron tánctáborba mentünk Vajdaszentiványra, Nyárádselyébe és a Gyimesekbe. 16 éves lehettem, amikor elkezdtem ábrándozni, hogy milyen lehet Erdélyben, aztán amikor először megláttam a hegyeket, megerősödött bennem az elhatározás, hogy szerencsét próbálok – mondja Kuczogi Veronika –, majd így folytatja:

– Érettségi előtt álltam, 12.-es voltam, amikor Zalaegerszegen turnézott a Maros Művészegyüttes. A tánctáborokban megismertem a tagokat, barátságok is szövődtek. Júniusban Marosvásárhelyen beszélgetésen vettem részt Barabási Attila igazgatóval és Nagy Levente Lehel akkori tánckarvezetővel, majd meghallgatáson is voltam, és felvettek. 2016. augusztus 20-án, a nemzeti ünnepen fogtam a bőröndöt, és felültem az autóbuszra. Körülöttem majdnem mindenki románul beszélt. A családban, a baráti társaságban nem csodálkoztunk azon, mint egyesek, hogy miért beszélnek magyarul Romániában. A szüleim is tudták, hogy az ország hivatalos nyelve a román, és ezt nem beszélem, ám tisztában voltak vele, hogy magyar társulathoz szegődtem, és az albérleti lakótársaim is magyarok, így megnyugodtak. Persze amikor elindult az autóbusz, mindenkinek könny gyűlt a szeme sarkába. Akkor döbbentem rá, hogy más érzés, ha egy hétre tánctáborba megyek, és más, ha huzamosabb időre, életvitelszerűen kell áttelepednem egy másik országba.

Fotó: Barabási Attila Csaba


Féltem. Mi lesz, ha valami bajom lesz? Nem mertem üzletbe menni. Egyedül éreztem magam a nagyvilágban. Amikor először lementem a boltba, román elárusítóval találkoztam. Úgy kértem csirkemellet, hogy karjaimmal a szárnycsattogást elmutogattam, a hideg vizet meg a megfázást utánozva. Akkor tudatosult bennem, hogy nem turistaként vagyok Marosvásárhelyen, amikor a hivatalos okiratok birtokába jutottam. Önvédelmi reflexként bezárkóztam. Nem bíztam az emberekben. Aztán lassan sikerült beilleszkednem. Ebben a kollégáim is sokat segítettek. 

Kicsi táposka – mondták nekem félig viccesen. Nem zavart, csak akkor, amikor egymás után szajkózták. Ezenkívül nem éreztem, hogy itt Erdélyben más lennék anyaországiként. Senki ne tegyen különbséget az itteni és az anyaországi magyar között, mert velem sem éreztetik, hogy emiatt több vagy kevesebb lennék. Ne ítélkezzenek, ameddig nem ismerik meg az itteni környezetet, a közeget. Vidékiként Magyarországon is „táposozzák” azokat a budapesti díszbabákat, akik affektálnak, nem törik meg a tojást, nehogy elkopjon a műkörmük. Előítéletek, stigmatizálás. Magyarországi magyarként elmondhatom, hogy itt, Erdélyben is vagyunk elegen, és büszkén képviseljük, ápoljuk akár a néptáncon keresztül is közös kultúrkincsünket, amely egyenértékű határon innen és túl. 

Te most magyarországi vagy erdélyi magyar vagy? – kérdik egyesek. Magyarországon születtem, de ha megkérdik, hol az otthonom, azt mondom, Marosvásárhelyen. Nemcsak a barátaim kötnek ide, mert Zalában is vannak. Megszoktam, ahogy itt élni kell és lehet. Nem akartam görcsösen beilleszkedni. Annyira természetesen alakult minden, hogy észre sem vettem. Most már, ha apáék felhívnak telefonon, azt mondom, hogy megyek haza, nem a lakásba. Apukám mindig megkérdi: hova, ide vagy odahaza, hol vagyok... itthon. Marosvásárhelyen, válaszolom. Ha visszaköltöznék Magyarországra, talán olyan érzés lenne, mint amikor a bőrönddel felültem az autóbuszra. Talán annyi lesz a különbség, hogy nem kell a taxiban két nyelven köszönni, hogy halljam, miként válaszolnak, és úgy folytassuk a beszélgetést. 

Fotó: Barabási Attila Csaba


Alapkommunikációs szinten értek románul, de nem beszélem a nyelvet. Ha befejezem az egyetemet, meg szeretném tanulni. Egyszer a Bolyai utcában megállított egy hölgy, románul szólt hozzám. Értettem, hogy mit mond. Egy üzletről érdeklődött. Románul elnézést kértem, hogy nem beszélem a nyelvet. Valószínű, arra gondolva, hogy erdélyi magyar vagyok, azt vá- laszolta: „jó, hogy itt élsz Romániában, és nem tudsz románul”. Megtörtént, hogy magyarul köszöntem az üzletben, és rám szólt az elárusító, hogy ne beszéljek vele magyarul, mert a főnöke megtiltotta, hogy bárkivel az anyanyelvén kommunikáljon. Tudom, hogy az ország hivatalos nyelve a román, de miért bűn, ha más nyelven beszélnek? Gyomoridegem lett. Mi lesz, ha az utcán telefonon felhívom édesapámat, magyarul beszélek, és ezért megszólítanak? Akkor fordult meg a fejemben, hogy milyen érzés lehet azoknak, akik ezzel a félelemmel kell éljenek. Eljött hozzám édesapám, és lementünk az üzletbe vásárolni. Románul beszélgettem az elárusítóval, aki mosolyogva szolgált ki. Nekem természetesnek tűnt. Később édesapám megjegyezte: „Meglepődtem, hogy tudsz értekezni, te tényleg itt élsz...” Azon leszek, hogy jobban elsajátítsam a nyelvet, ha itt akarok maradni. 

Kulturális különbség? Inkább más mentalitás. Az erdélyiek valahogy sokkal szeretetteljesebbek, vendégszeretőek. Az meg kész csoda, hogy vidéken őrzik a hagyományokat, a szokásokat, egyes helyeken archaikus az életmód. Falun nőttem fel, a népi kultúrát ápolom munkámmal. Azonosulok mindezzel, ami itt van. Nagyon furcsa lenne számomra nagyobb városba, akár Budapestre költözni. Nem biztos, hogy beilleszkednék. 

Magyarországon tapasztaltam, hogy vannak, akik úgy vélik, megkülönböztetett bánásmódban részesíti a magyarországi politika az otthoniakkal szemben a határon túliakat, mert jobban támogatja őket anyagiakkal, mint a hazaiakat. Odaát van olyan, aki nem találja meg a térképen Kolozsvárt, míg kollégáim a Maros Művészegyüttesnél behunyt szemmel elmutatják a magyarországi néprajzi régiókat. Közös a kultúránk, a gyökereink, amit ápolnunk kell, nem mások ellenében. Mindannyiunkért. Ezért költöztem át Marosvásárhelyre, mert itthon otthon vagyok kicsi táposkaként. 

Fotó: Pithó Orsolya