Április elsejére virradtunk – a napra, amikor végre megengedett bolondnak lenni. Amelyen a tréfa nem sértés, hanem hagyomány, és általa a valóság – legalább jelképesen és ideiglenesen – felpuhul. Csakhogy az idei bolondok napja mintha nem találná a jelentését a tradíciók jól ismert kalendáriumában – mintha a világ már régebben megelőlegezte volna a szabados szabadságot, és át is emelte volna rajta.
Mert miközben egykor a kifordított kabát, a hátunkra ragasztott cetli, a tanárainkkal mintegy széleslátókörűségi-lazasági tesztként végigjáratott ökörködések vagy a kitalált és minél hitelesebben előadni próbált hírcsomagok jelentették az április elsejei marháskodást, ma már a valóság produkál olyan fordulatokat, amelyek mellett a legvadabb tréfa is szelídnek tűnik. Geopolitikai feszültségek, egymásnak feszülő nagyhatalmak, kiszámíthatatlan döntések sorozata – mintha egy globális és egyre véresebb vicc részesei lennénk, csak éppen senki sem nevet.
És közben itt vannak a közelgő magyarországi választások, és rég nyakig caplatunk abban a posványos időszakban, amelyben a politikai-közéleti vita már nem vita, hanem törésvonal. És veszekedés. Amikor a vasárnapi családi asztalnál nemcsak az étel hűl ki lassan, hanem a hangulat is. Barátok fordulnak el egymástól, testvérek vitatkoznak, gyermekek és szülők viszonya foszlik gyakran javíthatatlanra, mintha nem ugyanonnan, nem ugyanabból a családból, múltból, neveltetésből és szeretetből érkeztek volna erre a világra. A véleménykülönbségek halmazai immár nem árnyalati és nem ideológiai, hanem identitási kérdéskörökké váltak.
Április elseje különös tükröt tart elénk. Hiszen mi a bolondok napja, ha nem éppen annak a beismerése, hogy néha mindannyian tévedünk?
Hogy a világ (még ha éppen dúló, véget nem érőnek tűnő háborúk mocskolják is) nem mindig olyan komoly, mint amilyennek látni akarjuk – és mi sem vagyunk tévedhetetlenek. Hiszen a jó tréfa, a jó vicc és a jó mesélő lényegéhez tartozik az önirónia – hogy saját magunkon is képesek vagyunk nevetni. Ám ez a képesség folyamatosan halványulni látszik: egyre kevésbé fér bele a bizonytalanság, a kétely, a talán mégsem nekem van igazam gondolata. Pedig éppen erre lenne most a legnagyobb szükség. Nem arra, hogy ne legyen véleményünk – hanem arra, hogy ne veszítsük el egymást a heves és megrendíthetetlennek gondolt véleménynyilvánítások között.
Lehet, hogy az idei április elseje legkülönlegesebb tréfája az lenne, ha egy pillanatra megengednénk magunknak egy egyszerű gesztust, és meghallgatnánk a másikat. Nem azért, hogy visszaválaszoljunk, hanem hogy megértsük, amit szeretne mondani. Hiszen ha minden helyzet harctérré változik, akkor a bolondok napja értelmét veszti, és semmi szükség nem lesz rá. Úgyhogy lassan nem is az a kérdés, ki tud kit megtréfálni jobban, hanem az, hogy képesek vagyunk-e visszatalálni ahhoz az egyszerű emberi kapcsolódáshoz, amely nem politikai és véleményvezéri oldalak mentén szerveződik. Mert ha ezt elveszítjük, akkor a legnagyobb tréfa sem április elsejére időzíti magát – hanem minden egyes napra jut majd belőle. És akkor egy nagyon, de nagyon rossz vicc lesz az életünk.
