Ketten a sétatérről
2026-08-07 09:00:00
- Sebestyén Mihály
A tanári testület elhűlten állt a tények kereszttüzében. Két ilyen kiváló tanuló – mi nem erre készítettük fel önöket. Mi még arra gondoltunk…
Nem fejezték be a mondatot. A szél felkapta a tanári kart, és visszafújta a közös monarchiába. Princz Bandi fejében az utolsó szófoszlány csengett vissza… hiába, hiába.
– Ennyit jegyezzünk meg – szólt Princz Bandi, aki Pásztor Palinak magyarázott a Széchenyi tér sarkán felállított újságárus előtt. Princz Bandi amúgy gyáros volt, és pompás színésznők voltak a szeretői, akik közül egyiket utóbb el is vette feleségül, s aztán Londonban telepedett le, hátrahagyva németi gyárait – nem minden kényszer nélkül.
Pásztor Pali orvos volt, még Olaszországban szerzett diplomát, ugyanis nem vették fel a k-vári Ferdinánd-egyetemre. Akkoriban, amikor apjával elindultak beiratkozni Br-sóból, volt náluk néhány ezer tallér az egyetemi dékán vagy rektor, a professzor urak megszelídítésére, mégsem jártak sikerrel, mert akkoriban már a numerus clausus járta. Ez egy magafajta biboldónak egyáltalán nem volt újdonság, hiszen amióta áttették őket egy másik ország határai közé anélkül, hogy ők egy tapodtat is mozdultak volna, ez pont annyira megszokott volt, mint a nappalra következő éjszaka.
Pásztor Pali apja például úgy érezte, hogy besötétedett – mármint a köztes és külvilágban –, de az alkonyatban sokkal jobban el lehetett adni-venni, elindulni vagy megbukni, elfogadni a talmit és a férgeset, a hazugságot és álságot, senki sem tiltakozott. Vagy aki tiltakozott, arra kimondták, hogy komcsi, ami a társadalom teljes megvetését vonta maga után. Princz Bandinak és Pásztor Palinak voltak komcsi ismerősei, akik amúgy rendes fiúk voltak, olvasottak és kissé hevesek; nem volt tanácsos velük az úgynevezett jó társaságban mutatkozni. Különben minden bipsi családban akadt ez is, az is. Össze vagyunk fércelve.
Ennek dacára, vagy éppen ezért, a korszak fénytörésében nem eldönthető a hovatartozás: Pásztor Pali apjának volt egy darab hetedíziglen igazolt unokatestvére, bizonyos Salamon Hugó, aki feleségül vett egy ilyen lányt, és elmentek Oroszországba, ami akkoriban egyenlő volt a halállal. Úgy értem, aki odakerült, nem tudott, vagy nem is akart hírt adni magáról; eltemethették vagy kikiálthatták vörös mákos gubának, senki nem hallott felőle. A suttogásoknak meg nem sok valóságalapja volt. Aki mégis hitelt adott azoknak, azt általában megmosolyogták, nem szerették, kényelmetlen embernek tartották, s ha lehet, kerülték a polgárok.
A Széchenyi téri újságárus bódéja mögül hirtelen hideg, kora őszi szél csapott le, megzörgetve a pulton heverő hírlapokat. Bandi feltűrte ballonkabátja gallérját, selyemsálját megigazította a nyakán, s finom angolvászon zsebkendőjével megtörölte az orrát. Tekintete egy pillanatra elidőzött a szemközti kávéház homályos ablakain, ahonnan az előbb lépett ki. Odabenn ugyanolyan urak, úriemberek és svindlerek, szerencselovagok és világmegváltó agitátorok üldögélnek órák óta. Alig van különbség közöttük. A világ teremtésétől itt vannak, amiben nincs miért hinni. Van még valaminek hitele? – kérdezte magától, miközben az Új Kelet friss példányát szorongatta kezében. Észre sem vette, hogy gyűrötté vált. Az ítélet már kimondatott fölöttünk, csak még végrehajtó kerestetik. A városi elit egyedei, összetéveszthető arccal, felcserélhető szavakkal, gesztikulálnak, asztalt csapkodnak, magukba roskadva hallgatnak. Lejárt hitellel, lelkesedéssel, kiürült múlttal méláznak gőzölgő feketéjük felett éppen, a virgoncabbak, a jól értesültek a legutóbbi színházi botrányt tárgyalták. Vagy mégis inkább a tegnap megjelent, a zsidókat kizáró újabb rendelkezések között keresik a kiutat. A kiskaput, a siklópályát, amelyen keresztül talán még kisurranva hajóra szállhatnak Sulinánál, még indulnak biztosan hajók a Szentföld felé, Egyiptomba, Libanonba. Ki tudja. A szerencsésebbeket Amerika, London vagy Argentína várja. Tényleg vár valaki bennünket, mondd, Princz Bandi?
– Látod, Pali – suttogta Bandi, és hangjába a cinizmus mellé valami mély, kitörölhetetlen fáradtság vegyült. – Salamon Hugó legalább hitt valamiben, még ha az a valami fel is falta őt mindenestül. Párttagsági könyvvel együtt vagy annak dacára. Na de mi? Mi itt állunk a senki földjén. Apád azt hiszi, az alkonyatban lehet a legjobban üzletelni, de elfelejti, hogy a sötétben a sakálok is vadászni indulnak. És azok nem válogatnak talmi és valódi között. Ha eljön az idő, minket is a kényelmetlenek közé sorolnak.
Pásztor Pali nem felelt azonnal. Orvosi táskáját szorosabban markolta meg, ujjaival érezte a finom borjúbőr barázdáit. Olaszországban, a bolognai napsütésben, az ébenfából faragott anatómiai teátrum falai között egy pillanatra elhitte, hogy a tudomány és a humanizmus megválthatja az embert a származása bűne alól. Ott, a klinikán minden vér egyformán piros volt. Itt viszont, a trianoni határok szorításában, a vérnek hirtelen százféle politikai és faji árnyalata támadt. A fennkölt eszmék a porban fürödnek verebek módjára. Az ember földönfutóvá lesz. De lába alól a talajt is kihúzhatják.
– Apám nem ostoba, nem vak, Bandi – mondta Pali csendesen, miközben elindultak a sétatér felé. – Csak túlélő. Megtanulta, hogy ha a világ megváltoztatja a játékszabályokat, akkor a lapokat is máshogy kell osztani. De Hugóról… te tényleg elhiszed, hogy meghalt?
Bandi megállt, egy doboz gyufát babrált a zsebében.
– Oroszországban nem meghalnak az emberek, Pali. Hanem áthangszerelik őket. Hugó talán már nem is emlékszik a kolozsvári sétatérre, se a színházra, Házsongárdra vagy a Bükkre, ahová olyan gyakran kirándultunk. Se a tallérokra. Az új embernek ezekre nincs szüksége… De ha mégis él, az a nagyobb tragédia. Mert az azt jelenti, hogy önként mondott le arról a világról, ami minket, akárhogy is kitaszítani igyekszik magából, de mégiscsak felnevelt. Én itthon vagyok, akkor is, ha nem hisznek nekem. Tudom, ráadásul magyar is vagyok, bár onnan sem jön biztatás. Magyar a nyelvem, magyar a kultúrám, bár az útlevelem szerint nem is vagyok az. Más állam polgára vagyok, egyelőre. Honi idegen. Kettős kisebbségbe belenyomott törmelék – ez maga az abszurditás. Abszurd relikvia, muzeális tárgy leszünk tíz év múlva. Vagy már előbb?!
Ne jósolgass – szólt rá Pásztor Pali. – Az orvosnak mégis hinnie kell a gyógyulásban. Vagy legalább a kór enyhítésében.
Na de enyhíthető ez a kor?
Egy rendőr lépett ki a tér sarkán álló lámpavas mellől, szolgálati félcipője ütemesen kopogott az aszfalton. Gyanakvó tekintettel mérte végig a két elegáns, de feszülten beszélgető urat. Bandi azonnal elhallgatott, arcára visszarántotta a magabiztos gyáros álarcát, s egy hanyag, úri mozdulattal megemelte a kalapját. A rendőr tisztelgett, majd továbbhaladt.
– Látod? – fordult vissza Palihoz Bandi. – Valahol van még valami, egy másik kávéház, egy másik asztaltársaság, ott messze, a csatornán túl, ahol a londoni nyüzsgés, a világvárosba való elmerülés talán mindent tisztára mos. Majd. Köd előttem, köd utánam – ott talán tényleg működik.
– Már a saját kedves városunkban is úgy beszélgetünk, mint a tolvajok. Én nem várom meg, míg teljesen ránk sötétedik. Csomagolunk. És neked is ezt tanácsolom, mielőtt a tanári testület után a törvényszék is hűlten áll majd saját ostobaságunk előtt. Ne késlekedj!
Tíz évvel később.
Princz Bandi nem tért vissza. Gyárában Pásztor Pali az üzemi orvos. Senki sem beszél Bandiról. Csak egyszer próbált levelet küldeni a londoni címre, mindjárt a háború után, úgy három éve. A levél visszajött: a címzett ismeretlen. Londonban senki sem ismeri Princz Bandit. Paul Pásztor kivándorlási kérelme elintézetlenül hever két éve egy hatósági fiók mélyén.
