Kétnyelvűség papíron, tolerancia nemzetiszínben
A kétnyelvűség érvényesítése ügyében nekem is volna pár keresetlen szavam. Felháborodásomra a Liviu Rebreanu Általános Iskola évzáró ünnepségén történtek adtak okot, ahol a román szülők kicsavarták a magyar szülői kezdeményező csoport egyik tagjának kezéből a valós kétnyelvűségre felhívó molinót, és összetépték.
A kétnyelvűség érvényesítése ügyében nekem is volna pár keresetlen szavam. Felháborodásomra a Liviu Rebreanu Általános Iskola évzáró ünnepségén történtek adtak okot, ahol a román szülők kicsavarták a magyar szülői kezdeményező csoport egyik tagjának kezéből a valós kétnyelvűségre felhívó molinót, és összetépték. Ezt a megalázást nehezen lehet szavakban kifejezni, magyar-székelyként úgy fogalmaznék, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Olyanok részéről kell elviselni mindezt (de vajon szó nélkül el kell viselni? Hol vannak, akik a diszkrimináció ellen kellene hivatalból fellépjenek, függetlenül attól, hogy kinek a részéről történik a gyalázkodás), akik állandóan hangoztatják, hogy a román nép mennyire toleráns, befogadó, akik a mi megkérdezésünk nélkül kijelentik, hogy sehol a világon ennyi joga nincs a kisebbségeknek, mint kies hazánkban „ezen az ősi román földön”. Mindig helyettünk szeretnek nyilatkozni, és a fától nem látják az erdőt. Annyiszor példálóztunk már az Európában régóta jól működő autonómiákról: a Finnországhoz tartozó szigetcsoport 1921-ben nyerte el autonóm státusát. A szigeteken a hivatalos nyelv a svéd. Az olasz parlament 1971. november 10-én megszavazta a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő autonómia-statútumot. Nem is folytatom a felsorolást, de szorongva várnám, hogyan zajlana a nagy egyesülés Moldova Köztársasággal, ahol ugye autonóm területek is léteznek, Gagauzia és a Dnyeszter Menti Köztársaság, de Moldávia nem tagja az Európai Uniónak.
Visszatérve a kétnyelvűségre, e hó 17-én a Bolyai térre mentem a nyugdíjasok önsegélyező pénztárához, hogy immár a 18. év III. negyedévének tagdíját törlesszem, amikor utóbbi látogatásom óta újonnan kifüggesztett táblázatokra, utasításokra lettem figyelmes, kérem, ezek csak román nyelven íródtak. Mindjárt érdeklődtem, hogy kinél tehetek panaszt, és így találtam meg Szász Imre alelnök urat és egy tanácsost. Nemcsak panaszt tettem, hanem azt kértem, mivel jogosnak találták az általam vázoltakat, hogy hét végére oldják meg. Öt nap múlva sem volt semmi változás! Bizonyára a fenti uraknál egy ilyen „nagy horderejű munkához” hetek, hónapok, talán évek kellenek.
Jó volna körülnézni városunk intézményeiben, hogy mennyire tartják be nehezen kiharcolt jogainkat. Mert, ugye, lehetnek jól megalkotott törvényeink is, ahol nincsenek kiskapuk, amelyeket nem lehet saját felfogás szerint értelmezni, de elvárjuk, hogy ezeket szigorúan alkalmazzák és a vétkeseket felelősségre vonják.
Reménykedhetünk-e mi, idős generáció abban, hogy a gyerekeink, esetleg unokáink az új alkotmánytervezetben is egységes, nemzetállamként meghatározott Romániában, egyenlő jogokkal bíró állampolgárok legyenek és őszintén vallhassák, hogy igenis a régen bevált autonómiákban élő európai állampolgárokhoz hasonló elbánásban van részük, és az életszínvonal terén is felzárkóztak a fentiekhez?
Szász Károly nyugdíjas
