Két művész különös világa

Olyan sűrűn követik egymást a marosvásárhelyi művészeti események, hogy heti gyakorisággal megjelenő mellékletünk néha nem is képes lépést tartani valamennyivel. Az átfedések miatt sem szólhatunk idejében mindenről, a lapfelület korlátai is behatárolják a rendezvényekről szóló beszámolók megjelentetését. Így jártunk Csóka Szilárd Zsolt festőművész és Szőcs Zoltán szobrász közös tárlatával is. A megyei múzeum várbeli székhelyén nyílt kiállításuk már bezárult, vasárnaptól a Téli Szalonra irányul ugyanott a közfigyelem, mégis úgy gondoljuk, érdemes a bemutatkozásukra visszatérni. Ungvári-Zrínyi Kata beszélt róluk a tárlatnyitón. A fiatal művészettörténész a Múzsában is közzéteszi most a kiállítás keltette gondolatait.

 

Irrealitások és realitások a Csóka–Szőcs kiállításon

 Csóka Zsolt festményei mitikus, irreális terek; konstrukciójuk általában tájképet idéz. A felület azonban nagyon szuggesztív ebben a jelenségben. A gesztusok minduntalan megtörik a teremtett zóna mélységét: az egész olyan, mintha a felületek és a tér harcát szemlélnénk, vagy disszonanciákat a folyamatos térben. Van ugyan egy összefüggő, reálisabb térkonstrukciója a képnek, de a gesztuselemek önkényesen viselkednek, belezavarnak a kép tartományának organikus percepciójába, megbontva azt. Vibráló felület és térélmény keletkezik, amelyben a részek sokszoros takarással válnak le az egészről, dialogizálva is a mélységgel, de függetlenségüket megőrizve, kibillentve a kompozíciókat az egyszerű emészthetőségből. A síkszerűség küzd a mélységgel, a markáns gesztusok a folytonossággal, a különböző anyagok nyomai az ábrázolt elemekkel.

Csóka Zsolt tudatosan áll a vászon elé. Ars poeticájában a művészi aktus időbeliségével és saját késztetéseivel is világosan szembenéz, nem csak a műtárgy néző felé való kommunikációjával (ahogyan ezt az alkalom-kényszer-lehetőség fogalmaival kifejti). Az eredmény olyan befogadás, amely során nem egy látvány terében veszünk el, feloldódva a formákban, hanem amint magán a látványon „fogódzót” találnánk (felis- merhető elemet vagy absztrakt, de organikus teret), máris emlékeztet egy nyom, egy öntörvényű vonás arra, hogy valójában egy kifeszített vászon felületét bámuljuk. Így a néző is tudatossá válik, saját műélvezetét meg-megszakítva élménye is különlegessé, éber álommá lesz.

Szőcs Zoltán munkái erőteljesen szürrealista, groteszk látásmóddal bírnak. A többnyire az állatvilágból merített inspirációk több szinten hatnak a nézőre. Van az, amikor a mindennapi forma már a puszta műtárgyléttel is irreális jelenlétet teremt a kiállítótérben: ilyenek a bokron ülő verebek és a libák; a „közönséges” jelenség így kiemelve nemcsak hogy humoros, hanem valami különös, szerény, de annál valóságosabb líraisággal telítődik.

Másik módszere az, amikor a méretekkel játszik; a rovarok monumentalitásukkal válnak „fontos” látvánnyá: a monumentális szobrászat ugyanis általában a közösség számára fontos, szimbolikus vagy elvont és univerzális témákat dolgoz fel. Szőcs Zoltán nagyító gesztusa így enyhén ironizál (bolhából – illetve szúnyogból – elefántot csinál, viszont ugyanakkor a természeti formavilág nagyságát is közvetíti).

A harmadik esetben, az abszurdabb szcenáriókban pedig az asszociációk és az ábrázolt elemek/részletek pontos megválasztásával lesz erős a látvány. A kompozíció már önmagában is álomszerű, szellemes és költői, de a humor „humanista”, ember- és állatközeli, élettisztelő álláspontot is közvetít.

Különös világok találkoznak a kiállításon, érdemes feltérképezni ezek irrealitásait és realitásait.