Ma mindenkinek van, aki csak utazni akar. Könnyebb vele az élet, a mozgás, a távozás és hurcolkodás, költözés. Kevesebbet cipelünk. Messzebb. És ez talán az életünket is meghosszabbíthatja, ha nagyon odafigyelünk. Sokak számára ma már teljesen természetes, el sem tudják képzelni, milyenek voltak a régi cuccok, málhák, vulkánfíber meg papundeklibőröndök, faládák, katonaládák, kofferek. Nehezek, ormótlanok, minden praktikumot nélkülöztek. Még a ráragasztott színes hotelcímkék sem enyhítették súlyát. Értük hozták létre a pályaudvari hordár intézményét, amely néhány izmosabb szegényembernek jelentett megélhetést. Amíg volt úr vagy hölgy, aki lemondott a cipelésről kevés pénzért. Aztán a szocializmusban – tapasztalatom szerint – eltűnt a hordár, jött helyette a kofferkuli, leginkább a nagyvárosok pályaudvarán vagy a reptereken.
Lehetett, lehet romantikázni a régi kofferek, ládák, teherhordók, málhák felett, és elsiratni az egykori iskolakezdő hűvösebb szeptembereket, amikor a falusi kisdiák megérkezett a konviktusba ládájával, benne az otthon felpakolt miegymással. Még kötelező olvasmányként is találkoztunk vele Móra Ferenc egy-egy elbeszélésében, nem is szólva Móricz Zsigmond klasszikus regényéről.
Ma békésen vagy zajosan csattog a kockaköveken a vonszolt poggyász.
Az első kerekes bőröndöm kínai volt. Piros, nagykockás külsővel, négy kerékkel, meghajtás nélkül. Megrakva bizonytalan lábakon állt. És természetesen a legfontosabb pillanatban törött ki a gurigája, sántult le, majd hagyott ott álnokul az út közepén. Kénytelen voltam másikat vásárolni, de előbb biztosítottam magamat az eladók alapos kikérdezésével, ha a kiszemelt hajókoffer-nagyságú hordozó nem a Nagy Sárkány gyártmánya. Azóta volt néhány újabb vásárlásom is – pontosabban életem párja tesz szert efféle fontos utazási kellékre nagy hozzáértéssel –, melyek során a guruló bőrönd egyre kisebb lesz, ugyanis az ismert fapados röppentyűcég egyre szűkösebb kofferkalodában méri a magunkkal vihető és a kalaptartónak nevezett üregekbe feltehető személyi poggyászt. Persze létezik a csomagokért fizetendő pluszviteldíj, a leadható csomag, melyért aztán leszállás után várakozni kell a forgódobnál, és ügyesen elkapkodni a felismert csomagot.
Van a kerekes cipelménynek egy kispolgáribb változata. Ez a kerekes bevásárlószatyor, kosár, zsák. Egy nagyobb űrtartalmú vászondobozra kereket szerelnek, és így a piacról könnyebb hazavonszolni a zakuszkánakvalót (hogy valami aktuálisat is mondjak). Elegáns mozdulattal vonhatjuk magunk után, közben telefonálhatunk, kis lábakkal rögzíthetjük függőleges helyzetbe a szerkezetet, míg be- és kirakodunk. Csupán a lépcsőkön történő felvonása okozhat gondot annak, aki nem figyelt annak idején fizikaórán.
A banyatank – ahogyan nevezni szokták bizalmas körben – a kerék feltalálása óta az egyik legjobb dolog azon tömegek számára, akik nem a világot járják, csupán a piacokat, szupermarketeket, kirakodóvásárokat. Amikor a hetvenes évek legelején megjelent piciny városunkban, akadt olyan tollforgató, aki a társadalomkritika lehetetlensége miatt – vö. diktatúra, cenzúra, személyi biztonság – nekiesett a banyatanknak, mondván: elvész egy szép hagyomány, amikor az anyák hajnalban kosárral a karjukon (lásd József Attila édesanyja) kimentek bevásárolni a piacra. Úri tempónak, fölösleges flancolásnak titulálta.
Azóta az idők változtak, a tollforgató emléktáblát kapott, de nem ezért, a banyatank nélkülözhetetlen a nyugdíjasok, kispénzűek, az autó nélkül bevásárlók számára. Legfontosabb hordeszközük. Aki pedig nem kívánja kerekeken gurítani az árut, annak ott a hátizsák. Ma már olyan általános két-öt korosztályon belül, mint az ádidásznak nevezett szabadidőcipő vagy az edzőruha. S hogy stílszerűek maradjunk: azt akár vállról indítható banyatanknak is nevezhetjük.
