Kartoncsillagok
2018-02-06 16:20:13
- Nagy Székely Ildikó
K. Attila minden járókelőnek köszön. Övé az egész utca és környéke, de leginkább az egykori bár előtti kapualj, ahol szétszedett kartondobozok és néhány párna, pokróc között sötétedés után elszenderedik.
K. Attila minden járókelőnek köszön. Övé az egész utca és környéke, de leginkább az egykori bár előtti kapualj, ahol szétszedett kartondobozok és néhány párna, pokróc között sötétedés után elszenderedik. – Magyar ember nem fázik, nem ázik és nem is pofázik – fogja viccesre, amikor megkérdezem, nem túl hidegek-e a téli éjszakák.
– Hajaj – szakad fel belőle, amikor azt tudakolom, mióta él a piac mögötti zugban –, tavaly májustól. Aztán gyorsan hozzáteszi, jó neki ez a „sokcsillagos” szálláshely, nincs is szándékában máshova költözni.
– Nem ül le? Adok párnát – kap észbe, majd kérésemre mesélni kezd.
– Gyermekkoromban a főtéren laktunk, most is megvan a szülői ház. Apám mészáros volt. Kilencéves koromban vízipólózni kezdtem, a Május 1. strandon tartották az edzéseket. Laci bácsinak hívták az edzőnket – a családneve most nem jut eszembe –, de mi csak úgy szólítottuk, hogy Bulibá. Egyszer lábvoléztunk (sz. m.: lábtenisz) a csapattársaimmal a Ligetben, amikor megjelentek az ASA focistái. Ördögh Attila, az akkori edző felfigyelt rám, és megkérdezte, nem mennék-e kapusnak az ifjúsági csapatba. Igent mondtam. Olyan futballistákat ismertem ott meg, mint Hajnal Gyuszi, Bölöni. Jártuk az országot, még külföldre is eljutottunk. Az Eiffel-toronyban ittam először eredeti Pepsi-Colát. Azok voltak az évek… 1979-ben aztán elvittek katonának.
– Hova került?
– Buzăuba, az ejtőernyősökhöz. Na, az volt a legszebb időszakom.
– Nem félt leugrani a magasból?
– Dehogy féltem. Azt mondták nekem, ha kiszöktél, ne nagyon nézd a földet, és akkor nem lesz baj. Ezt én be is tartottam. Egyszer felakadtam ernyőstől egy fára. A társaim lentről kiabálták nekem: măi, ungure, unde eşti (sz. m.: hé, te magyar, hol vagy)? Versenyeken vettünk részt, serlegeket is hoztunk. Ceauşescu kukkerrel nézte, hogy szökünk be az ejtőernyővel a vízbe.
– Mihez kezdett, miután leszerelt?
– Az IRA-nál helyezkedtem el, autóbuszok motorját javítottam. Aztán bőrfertőzést kaptam, abba kellett hagynom a munkát. Pincérként kezdtem dolgozni. Hét évet a somostetői vendéglőben voltam, tíz évet a tengerparton. Olvadtam el a nagy melegben, akkor tanítottak meg a francia vendégek arra, hogy forróságban forrót kell enni, inni. Amikor hazakerültem, az Electromontajnál kaptam munkát, a magasfeszültségű oszlopokat festettem. Ugyanez volt a dolgom később a vasútnál is, ott a villamos mozdonyokat kellett festeni. Közben a futballozást folytattam, jártuk a csapattal a Hargitát.
– Családot nem alapított?
– Megnősültem, és két gyermekem született, egy fiú meg egy lány. Az utolsó munkahelyem egy szovátai pékségben volt, akkoriban ott is laktunk a fürdőtelepen. Egy alkalommal a Fogarasi-havasokban voltam edzőtáborban. A tábor egy nappal hamarabb véget ért, mint ahogy számítottuk, hazamentem. A feleségemet egy négerrel találtam együtt, sosem felejtem el, mennyire ki volt festve. Akkor váltunk külön. Hazaköltöztem Vásárhelyre. A feleségem kapott magának egy idősebb férfit, és kiment vele Magyarországra. Vitte magával a gyerme-keket is, azóta is ott élnek, Kispesten.
– Nem tartja velük a kapcsolatot?
– Egyszer itt, a piac környékén üldögéltem, amikor megszólított egy keménykötésű fiatalember. Azt kérdezte, mit eszik, bácsi? A következő percben elárulta, hogy ő az én fiam. Azért jött, hogy elvigyen magával az unokám keresztelőjére. Ha vitt, hát mentem.
– Miért költözött el a szülei házából?
– Apám 15 éve halt meg, anyám tíz éve, tavaly pedig a húgom is elment. Jó kemény, szőke leánka volt, csak a szívével volt baj. A halála után a nagyobbik lányával és annak a gyermekeivel laktam együtt. Egyszer elvittem a gyerekeket a Ligetbe, engedtem, hogy felüljenek minden hintára, én meg közben ittam valamit. Lehet, hogy kicsit később mentünk haza a kelleténél, de a srácok el voltak ragadtatva, mind csak arról beszéltek, milyen jó volt a csúszda, a pókhinta. Az unokahúgom azonban nem értékelte ezt. Akkor gondolkoztam el azon, hogy mi vagyok én, „sapkamarci”, hogy így bánik velem? Úgy döntöttem, inkább elmegyek. Azóta itt vagyok.
– Vannak, akik étellel, pénzzel támogatják?
– Mindig szerettem a munkát, most is a piacon, ha megkérnek, vizet viszek a virágosoknak, és az almásoknak is segítek. Ezért mindig jár valami. Ételt egy közeli ruhásüzletből szoktam kapni, Vioricától. Aztán van egy idős férfi, be szoktam neki vásárolni, cserébe ő rendszeresen megvendégel. Tegnapelőtt volt a születésnapom, tudta, és be is hívott magához. Olyan szilvapálinkája van! – egy pillanatra felragyogott az arca, aztán úgy fordult felém, mint aki az élet legnagyobb titkát készül megosztani.
– Pénzre nincs szükségem, ha van szivarom. Egy ekkorka szivar – közelítette egymáshoz éjsötét körmeit – nekem egy fél napra elég. Amíg azt szívogatom, semmi más nem kell.
Később a kartonkupac alól kinyúló seprű rendeltetéséről is felvilágosított.
– Néha egy-egy „paraszt” sofőr – nem az itteni lakók, hanem akik csak úgy ide parkolnak – összeszemetelik a járdát. Akkor én megyek, és eltakarítom a koszt.
– Nem veszélyes az utcán éjszakázni?
– Soha nem történt semmi bajom. Egyszer a rendőrök elvittek a menhelyre, az igaz, de ott legalább megfürödhettem. Lakik itt a közelben egy fajtiszta német juhász kutya, azt esténként ki szokta engedni a gazdája. Olyankor letelepszik mellém, és csak néz. Na, mi van, Pedro? – mondom neki, aztán csak üldögélünk kettesben.
Beszélgetésünk végén Attila sorstársáról, a tolókocsis Robertóról is szó esett, aki a fal túloldalán húzza meg magát a nap végén. Távozásom előtt a férfi egy tavaly nyári élményét idézte fel, amikor a városnapok alkalmával az egyik koncerten az énekesnő felhívta a színpadra, megtáncoltatta, aztán meg is vendégelte. Így történt-e valójában vagy csak az éhség és a mínusz fokok rajzolták az idős férfi köré a nem mindennapi eseményt? Ki tudja? Talán csak a sötét utca fölött őrködő, távoli szemek. De ők nem árulják el az ilyen titkokat.
