A kapucnis
2015-01-13 15:27:41
- Nagy Székely Ildikó
A szürke kapucnis, szakállas férfi a sötétzöld ajtó előtt ült, a küszöbön. Kövér, fekete macska simult a lábához, aztán egy soványabb szürke is feltűnt a közelében.
A szürke kapucnis, szakállas férfi a sötétzöld ajtó előtt ült, a küszöbön. Kövér, fekete macska simult a lábához, aztán egy soványabb szürke is feltűnt a közelében. Mintha a testéhez nőtt volna a két állat, úgy követték a mozdulatait. A férfi laskalevessel teli nejlonbidont emelt a szájához, nyakára tekeredő szakállán végigfolyt a meleg, sárga lé. Az első kortytól egész testéből felragyogott, akár a kivágásra ítélt öreg fák a januári jó időben.
Tíz éve járt ebbe az utcába a szemközti házban élő idős házaspárhoz, ott mindig került neki is enni-, innivaló.
– A forró kávé a kedvence – mesélte a nyolcvanas éveiben járó hölgy, aki a lányától tudja, hogy „Pali bácsi” valamikor a kórbonctani intézetben dolgozott. – Nem tudom, mi történhetett vele, bizonyára átverte valaki, hogy elvesztette mindenét, és az utcára került. Soha nem voltak káros szenvedélyei. Régen mindig elegánsan felöltözve, taxival ment a színházba… De nem lehet vele a múltról beszélgetni, ha faggatjuk, csak azt hajtogatja, hogy jól van, nincs szüksége semmire. Azt sem tudom, hol töltheti az éjszakákat. Egyszer összeszedték a rendőrök. Egy lakókocsiba vitték, a Maros-partra, de oda már be volt költözve valaki. Aztán a Somostetőn, egy lakatlan házban húzhatta volna meg magát. Azt mondta, hideg volt az épületben, nem bírt ott ülni. Pedig csak jobb lehetett, mint a szabad ég alatt. Régebb mindig egy kutyával járt. Aztán egy alkalommal a rendőrök bevitték az éjjeli menedékhelyre, akkor a kutya is elmaradt tőle. Most a macskák vigyáznak rá, éjszakánként velük takarózik. Tavaly enyhe telünk volt, akkor megengedtük, hogy a házunk előtt éjszakázzon. Valakiktől, talán az egykori kollégáitól kapott takarókat, nem fázott annyira. De a szomszédokat zavarta a jelenléte. Pedig soha nem hangoskodott. Nagyon szelíd, és látszik rajta, hogy fél az emberektől. Keresztény kötelességből többet is tehetnék érte – halkult el a pártfogó hangja –, de nem merem beengedni a lakásba. Öregek vagyunk már, tartunk a fertőzésektől. Igaz, soha nem is akart bejönni, neki tökéletesen megfelel, ha az ablakon kiadjuk az eledelt.
Mindezt telefonon mesélte el a hölgy. Megegyeztünk, hogy szól, amikor újra jön „Pali bácsi”. És pár órával később értesített is a látogató érkezéséről. Akkor találtam rá a kapucnis férfira a szemközti ház küszöbén. Alig pár perce kóstolgathatta az ebédet, amikor fekete terepjáró fékezett le az épület előtt. Fiatal férfi és egy nő pattant ki a járműből, és határozott léptekkel az idegen felé indultak.
– Már megint itt van? Bebüdösíti az egész utcát. Na, húzzon el gyorsan a házunk elől! – adta ki az utasítást a férfi, aztán kísérőjével együtt visszaült az autóba, és elhajtott. A kapucnis az első szóra feltápászkodott, és kezében a palackkal, a sündörgő macskák társaságában indult is tovább. Volt nálam pár lej, azt odanyújtottam neki.
– Jaj de jó, köszönöm. Most vehetek magamnak krumplit zacskóban, tudja, olyan chipset – derült fel újra az arca. Aztán legnagyobb meglepetésemre mesélni kezdett.
– ’45-ben születtem Vásárhelyen. Fiatal koromban Balánbányán dolgoztam bányászként. Aztán a Zsil völgyébe kerültem. A szilikózis miatt kellett abbahagynom ezt a mesterséget. Akkor jöttem vissza Vásárhelyre. Az egyetemen kezdtem dolgozni.
– A kórbonctani intézetben?
– Ott. Szobrász is vagyok, és mindig érdekelt az emberi test, azért választottam ezt a szakmát.
Ennél a pontnál akadozni kezdett a párbeszéd, Pali bácsi az öbölháborút emlegette, amelyben állítólag ő is részt vett.
– A tartozásra kellett a garancia – jegyezte meg többször is. A szüleire, otthonára tereltem a beszélgetést.
– Nem akarok rosszat mondani róluk. Elment a ház, mit csináljunk. De ők csak a nevelőszüleim voltak, az igaziak spanyolok, úgy jöttek ide. Itt is szült meg az anyám.
– Hol tölti az éjszakákat ebben a hidegben? – tettem fel a legfontosabbnak tűnő kérdést.
– Most nincs is hideg. Pár napja volt, de nem baj. Megvagyok. Jól vagyok.
– Nincs szüksége valamire? Ruhára? – próbálkoztam újra.
– Nem, nincs. Van ruhám – mutatott végig magán. Aztán továbbindult a ki tudja merre vezető úton, a berzenkedő fák alatt.
