2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A jövevény

Mégis alig várta azt a petróleumszagú délelőttöt, amikor újra elfoglalhatja helyét a régi-új tankönyvekkel megrakott iskolapadban. 

Boglár harminc évvel ezelőtt legszívesebben átugrotta volna a nyarat. Leginkább a kötelező pionírtáborok miatt érezte ellenségének a júliust, és bár augusztusra emlékké szelídült a naponta kétszer levezényelt tengerparti „egyennapoztatás” – „most mind a hátatokra fordultok”, „most azonnal hasra” –, a tábori konyha ételszaga és a villanyoltás utáni sötét, szívesen lemondott volna a vakációból hátramaradt, enyhén őszillatú hetekről is. Pedig azokat rendszerint a nagyszülei vidéki házában töltötte, ahol naphosszat olvasgathatott a hűvös szobában, a kedvenc ételeit kóstolgathatta, anélkül hogy a tányérra kitett teljes adag elfogyasztására kényszerítették volna, és ha kedve tartotta, éjszaka is kiülhetett az udvarra naplót írni, zenét hallgatni. Mégis alig várta azt a petróleumszagú délelőttöt, amikor újra elfoglalhatja helyét a régi-új tankönyvekkel megrakott iskolapadban. 
– A nyár szabadsága, korlátlansága mindig elbizonytalanított, kizökkentett az órarendbe szedett, kockás, vonalas világomból. Ezért vágytam annyira a csengőszóval indított mókuskerekezésre. Akkoriban ezt persze nem tudatosítottam magamban – mondta beszélgetésünk elején. Aztán elgondolkozva folytatta:
– Különös módon vonzódtam az ellenőrzött helyzetekhez, a szigorúság számomra sokkal természetesebb és elfogadhatóbb volt, mint a túlzott kedvesség. Talán ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy Boglárka helyett Boglárnak szólítsanak. 
– A nyári táboroktól mégis irtóztál, pedig, mint mondtad, ott aztán igazán katonás világ volt – jegyeztem meg.
– De ott egészen más elvárásoknak kellett megfelelni, mint az iskolában. Nem az volt a lényeg, hogy reggeltől délig hányszor jelentkeztél, tudod-e szóról szóra a leckét, vagy gyöngybetűkkel írtad-e le a házi feladatot. Napkeltétől napnyugtáig vidámnak kellett lenni, meg persze jó étkűnek. Ez a két utasítás akkoriban teljesíthetetlennek tűnt számom- ra. 
– Ezek szerint melankolikus gyerek voltál?
– Nagyon. Volt pár barátnőm, akikkel jól lehetett „lelkizni”, „bőgetős” zenéket hallgatni, az ő társaságukban éreztem csak jól magam. A pionírüdültetésekre „összetrombitált” tömeg egyszerűen fullasztó volt számomra. Már akkor elhatároztam, hogy ha saját gyermekem lesz, soha nem fogom kényszeríteni, hogy idegenek között töltse a nyarat.
– Pedig azóta egészen más lett a táborok hangulata – szóltam újra közbe.
– Tudom, mégis aggódtam, amikor a nevelt lányom feliratkozott egy egyhetes kirándulásra. Csak akkor nyugodtam meg, amikor hazaérkezett, és órákon keresztül áradozott az átélt kalandokról.
– Mesélj a lányodról – kértem.
– A volt férjemmel sok évig próbálkoztunk, de nem jött össze a gyerek. Egy időben a mesterséges megtermékenyítés is szóba került, de aztán mégsem vágtunk bele. Valami visszatartott, talán kimondatlanul is tudtuk, hogy közös létünkből hiányzik az összhang, amely nélkül gyermekáldással sem válhatunk igazi családdá. Volt egy kolléganőm, akivel nagyon jóban voltunk, segítettük egymást, ahogy csak lehetett. Ha elfogyott a pénzem fizetés előtt, mindig kisegített, és én sem mondtam nemet, amikor ő kért szívességet tőlem. Előfordult, hogy el kellett hoznom a kislányát az óvodából, amíg ő a fia iskolájába rohant szülőértekezletre, vagy különórára vitte a gyermeket. A második várandóssága alatt vált el a férjétől, azóta egyedül igyekezett helytállni a családban. Úgy tűnt, sohasem fárad el, ezért is rázott meg annyira a hír, hogy súlyos beteg. Petefészek-daganata volt, fél év alatt végzett vele. Utolsó beszélgetéseinkkor mindig csak azt ismételgette, mennyire aggódik a gyerekek jövője miatt. Megígértem neki, hogy a kicsit magamhoz veszem, és be is tartottam az ígéretet.
– A férjed hogy fogadta az új helyzetet?
– Nem örült neki, de igyekezett elfojtani az érzéseit. A kislány ötéves volt akkoriban, és a rá nehezedő lelki teher ellenére rendkívül hamar beilleszkedett a családba. Engem korábban is kedvelt, talán ez tette számára elviselhetőbbé az egészet. Csak a testvérét hiányolta nagyon, az akkor tizenöt éves fiú ugyanis az apjához került. Egy este aztán ő is megjelent az ajtónk előtt. Csak annyit kérdezett, nálunk maradhat-e, én pedig nem tudtam elküldeni. A férjemnél ekkor kezdett betelni a pohár. Eleinte azt remélte, csak pár napra „üdül” nálunk a mindenre nemet mondó, mogorva tinédzser, de amikor kiderült, hogy az apja rendszeresen veri, elhatároztam, hogy őt is befogadom. Nehéz időszak következett, a férjem állandóan piszkálta a „jövevényt”, bármit tett, mindenbe belekötött, végül pedig választás elé állított: vagy ő, vagy a gyerek. Talán furcsának tűnik, hogy az akkor még idegen gyerek fontosabb volt nekem, mint a házasságom, de annyi feszültség, keserűség gyűlt fel addigra a közös életünkben, hogy valósággal megkönnyebbültem a gondolattól, hogy ennek az egésznek véget vethetek. 
– Nem bántad meg a döntést?
– Egy pillanatra sem. A kislány már kamaszodik, de a mai napig elhalmoz a figyelmességével, szeretetével, a tavaly pedig a nevelt fiamtól megkaptam életem legszebb ajándékát. Akkor végezte a tizenkettedik osztályt, és a kicsengetési kártyájára azt írta: „Kedves anya, mindent köszönök”.
– Régi fogadalmadhoz híven tábormentes a gyermekek nyara?
– A nagyfiam már kinőtt az ilyesmiből, a kicsi viszont boldogan menne. De most együtt utazunk el, mégpedig az egykori kényszerüdüléseim színhelyére. Pár éve gyűjtögetek a tengerparti nyaralásra, és most jött el az ideje, hogy elinduljunk. A fiam is velünk jön, egy haveri biciklitúráról mondott le azért, hogy velünk töltse azt a tíz napot.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató