A jegyárus és a rigó

• 2012-08-24 14:21:46

• Nagy Székely Ildikó

Szürkeszem nem tartozott egyetlen indián törzshöz sem, de törzshelye azért volt. Kora reggeltől késő délutánig ott üldögélt a halványkékre festett bódéban, a Napsugár fürdő bejáratánál, és várakozott.

Szürkeszem nem tartozott egyetlen indián törzshöz sem, de törzshelye azért volt. Kora reggeltől késő délutánig ott üldögélt a halványkékre festett bódéban, a Napsugár fürdő bejáratánál, és várakozott. Néha, úgy kétóránként, benyúlt a táskájába, és előhúzta rigóhangú maroknyi telefonját, amelyet rajta kívül soha senki nem hallott énekelni, ő is csak szombat esténként úgy nyolc körül, egy bűvösen hosszú számsor ingerlésére. Nem is azért vette elő naponta többször az apró készüléket, hogy az megszólaljon, csupán a pontos idő érdekelte. Semmit nem szeretett jobban a pontosságnál. Mindig hajnali 6-kor ébredt, 6.30-kor már a buszon ült, 7 órakor pedig elfoglalta helyét a városi strand bejáratánál. Tizenkét órát kellett itt őrködnie, hogy a szórakozott fürdővendégek el ne mulasszák a belépőjegy megvásárlását. Háromévesnél kisebb gyerekeknek ingyen járt a strandolás, de Szürkeszem a látszólag 4 éves lurkókról is hajlandó volt elhinni, hogy életkoruknál fogva még a lubickolni vágyók kiváltságos, bérmentett körébe tartoznak. Arról viszont, hogy valaki 7 óra előtt egy perccel is fizetés nélkül besétáljon, hallani sem akart. Mindennap negyedórával a jegypénztár zárása előtt népes társaság gyűlt össze körülötte, voltak, akik türelmetlenkedtek, mások viccelődtek vele, de ő nem tágított.

- Ha minden olyan pontosan működne ebben az országban, mint én, nem itt tartanánk – szögezte le, ha véletlenül beszélgetőtársa akadt a tömegben. Egyébként nemigen szeretett cseverészni, csak attól a különleges, szombat esti számtól ragyogott fel mindig a tekintete. Egy fülledt, nyár végi délutánon, csütörtök vagy péntek lehetett, váratlanul felébredt a telefonrigó. Szürkeszem ijedten kapott a táskájához, aztán füléhez szorította a készüléket.

– Szia, anya, megszületett. Még lett volna két hét, de azért nincs semmi baj, szép, egészséges baba – hallotta az óceánon átnevető hangot.

– Kislány vagy fiúcska? – kérdezte levegő után kapkodva, de senki sem válaszolt, a telefon szürke ablakából elröppent a madárhang.

– Elfelejtettem feltölteni – motyogta kétségbeesetten, aztán már zárta is a kis lak ajtaját.

– Hova tetszik menni, Eszti néni? – kiáltotta utána a belépőket tépegető fiatal lány.

– Aztán jövök – kiáltotta vissza, és szinte hallotta, ahogy a háta mögött felujjong a tömeg. – Ne engedj be senkit addig – tette hozzá, de azt már senki nem hallotta. Mindenki rohant, hogy elkapja, magára fonja az utolsó napsugarakat.