Jégtánc

A kötött sapkás, szürke pulóveres férfi a sokadik kört karcolta bele a  fénytelen pálya műjegébe. Egyenes testtartással, lábát alig mozgatva siklott a korcsolyázók között, mint aki csak látszólag van jelen, lélekben egészen más tájakon kering. Nemsokára aztán a pályatakarítók kisípolták a jégen táncolókat. A szürke pulóveres nem sietett haza. Egy pohár teát vett egy fabódéból, azt kortyolgatta komor arccal, amikor megszólítottam.

– Nincs az én életemben semmi érdekes – hárította el a közeledést, de rövid tétovázás után, mikor már odébbállni készültem, meggondolta magát. – Jó, legyen. Csak ne írja ki a nevemet – kérte, aztán mesélni kezdett.

– Korán nősültem, rögtön az érettségi után. Nagyon jól indult minden, a feleségem gyönyörű kislánnyal ajándékozott meg. A felhők között jártam a boldogságtól. Nem vettem észre, hogy baj van, egyre nagyobb baj. Az asszony depresszióba esett a szülés után. Fogalmam sincs, miért betegedett meg ennyire a lelke, hiszen jól éltünk, minden rendben volt közöttünk... Talán az viselte meg, hogy nehezen hozta világra a lányunkat. De hát sokan estek át már  császármetszésen, azt hittem, előbb-utóbb ő is helyrejön. Nem így alakult. Egyre rosszabbul érezte magát, napokat nem evett, csak sírt, a kislányt sem akarta látni. Édesanyám és anyósom felváltva jöttek etetni, pelenkázni. Egy este, amikor a munkából hazajöttem, ott találtam a feleségem az ágy mellett, leesve. Utólag megtudtam, azzal küldte haza anyámat, hogy jobban érzi magát, és szeretne kicsit kettesben lenni a lányunkkal. Aztán bevett egy doboz altatót... Nem lehetett megmenteni. 

– Kivel maradt a kislány?

– Természetesen velem. El sem tudtam volna képzelni másképp. Nem volt könnyű, az igaz. Kőműves a szakmám, és előfordult, hogy napokra el kellett utaznom, ha más városba küldött a cég. Olyankor édesanyám maradt a gyerekkel. Anyósom a feleségem halála után teljesen eltávolodott tőlünk. Azt hiszem, engem okolt a történtekért. De anyám mindig mellettem volt, amikor kellett, ő tanított meg mindenre, amit egy újszülött gondozásáról tudni kell. Persze, semmi sem ment zökkenőmentesen. Miután elvesztette az édesanyját, a kislányunk, mintha megérzett volna valamit, nem akart többet enni. Első perctől tejporral tápláltuk, mert a feleségemnek nem volt teje, de a tragédia után nem akarta elfogadni. Sokat kínlódtunk, cserélgettük a tápokat, kétségbeesésemben még a tehéntejet is kipróbáltam. Végül aztán valahogy helyreálltak a dolgok, főleg amikor már gyümölcsöt és különféle pépeket is kaphatott a gyerek.

– Nagyobb korában hogy viselte az édesanyja hiányát?

– Soha nem mondtam el neki, hogy mi történt valójában. Annyit tudott csak, hogy beteg volt az anyukája. Igyekeztem minél jobban betölteni az űrt, sokat játszottam vele, sétálni vittem, rendszeresen jártunk bábszínházba, később moziba. Nem is annyira benne fogalmazódott meg a hiány, sokkal inkább a körülötte levő gyerekek ébresztették rá. Volt, hogy sírva jött haza az óvodából, mert azt mondta az egyik társa, azért rajzol olyan csúnyán, mert nincs anyukája. Fogalmam sem volt, mit tegyek abban a helyzetben, csak magamhoz öleltem, és vártam, hogy elmúljon a fájdalma.

– Önt is érte hátrányos megkülönböztetés?

– Nem is egyszer. Nem értem, hogy van ez... Amikor egy nő neveli egyedül a gyermekét, az a világ legtermészetesebb dolga, de ha egy férfi kerül ebbe a szerepbe, azt rögtön furcsának, rendellenesnek látják az emberek... Persze, lehet, hogy nem ennyire fehér-fekete a helyzet, de én ezt tapasztaltam. Amíg kicsi volt a lányom, az is gondot jelentett, hogy a barátnői rendszerint az édesanyjukkal közösen szerveztek szabadidős programokat, így nem nagyon csatlakozhattunk, az anyukák ugyanis feszélyezve érezték magukat egy magányos férfi társaságában. Pedig soha nem éltem volna vissza a helyzettel. 

– Nem is próbált ismerkedni?

– Tizennyolc éves volt a lányom, amikor egy baráti társaságban megismerkedtem egy nővel. Korábban senkim nem volt, nem is kellett senki, csak a kislány számított. Azt hittem, nehezen fogadja majd el a barátnőmet, de nem így lett. Első perctől kedvelték egymást, időnként közös programokat is szerveztek. Végül mégis annak a nőnek „köszönhettem”, hogy elvesztettem a kislányt. Ő biztatta fel, hogy külföldön sokkal jobban érvényesülhet a vendéglátóipari végzettségével. A lányom annyira megszívlelte a tanácsot, hogy meg sem állt Amerikáig. Egy ideig hajón dolgozott, aztán egy floridai vendéglőben talált munkát. Három éve, hogy elment, azóta csak telefonon és interneten beszélünk. Mindig azt mondja, jól van, élvezi a kinti életet, és akármennyire hiányzom, nem készül haza. Közben megismert egy fiút is, úgy néz ki, komoly a dolog.

– Ön még együtt van a barátnőjével?

– Lassan megváltozott a kapcsolat, eltávolodtunk egymástól. Biztos bennem volt a hiba, nem tudtam túltenni magam azon, hogy az ő tanácsára ment el a lányom. De úgy érzem, nincs is szükségem most senkire. 

– Nem gondolt arra, hogy kimenjen a lányához?

– Egyszer meg akartam látogatni, de nem kaptam meg a vízumot. Most már letettem arról, hogy a közeljövőben találkozunk. A munka és a sport tölti ki az életem, úszni járok, és mikor megtehetem, eljövök ide. A jégen keringve mindig úgy érzem, egy kicsit kitisztul körülöttem a világ.