2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Jakab Ödön és a „Daloló Kan”

A marosvásárhelyi világtalálkozóra is igen illő az alábbi, Jakab Ödöntől származó vers!

A marosvásárhelyi világtalálkozóra is igen illő az alábbi, Jakab Ödöntől származó vers!
 
Maros-Vásárhelyen
 
Mint egy bujdosó égitest, mely
A láthatárról rég veszett el
S azóta vissza csak most tére még:
Ím, én is, annyi évek múlva,
Fáradtan visszajöttem újra
Ide, ahonnan egykor elmennék!
 
Sóvárgó, édes bútól vonva
Siettem régi otthonomba,
Hol éltem legszebb gyermeksége telt,
S hol a szeretet bölcsessége 
Szívem vágyakkal ülteté be,
És a vágyakhoz szárnyat is nevelt.
 
De mintha titkon szőtt varázslat
Gonosz erői rontatának
És káprázattal hálóznák szemem:
Akárhogy nézek szerte én itt,
Azt a világot, azt a régit
Keresem csak, de többé nem lelem!
 
Hol hajdan annyi jókedve zajlék:
Oda lett már az ócska hajlék
S csak töredék, mi belőle maradt!
Helyén, merészen égre törve,
Gonddal építve vasra, kőre,
Messze pompázó, büszke, nagy falak.
 
Csodálva látom, a mit végzett
Itt szorgos munka és művészet,
S bánat felhőzi mégis lelkemet!
Szemembe sűrű könny szökik fel.
Hogy megsirassam mindenikkel 
Azt a múltat, mely itt most elveszett!
 
Oh, szép idők, virágos évek,
Verőfényes, gondtalan élet,
Mint a madáré, mely berkén dalol!
Kedves órák, baráti körben,
Hol a szív sohse fáj, csak örvend
S vígan kacag, ha pajkos tréfa szól!
 
Oh, holdas esték, boldog álmok,
S epedve zengő csalogányok
Szerelmén ébredt első szerelem!
Mikor az egész mindenségre
Színes ábrándim fátyolképe
Rózát rajzolta szüntelen nekem!
 
Nem volt akkor itt semmi cifra,
De boldogság volt, enyhe, tiszta,
Redőt arcunkra csak mosoly vetett;
A kik vezették lépteinket,
Dédelgetve szerettek minket,
Mint az apa az édes gyermeket.
 
S tanítván, míg az évek múltak,
Silány bábokká nem gyalultak:
Embert formáltak, jellemest, erőst!
Úgy mentünk innen útra mind el:
Magyar lélekkel, ép gerinccel,
Mely nem hajol meg, csak Isten előtt:
 
Nagyok valának ők, nagyobbak,
Elmére, szívre százszor jobbak
Soknál, kik ércben élnek itt tovább:
Nem érdemlék, hogy elenyésztek,
Csak a nyugalmat érdemlék meg,
Mely lágyan lengi be szívök porát.
 
És mind ez, minden semmivé lőn!
Ki most itt állok búsan, későn
S halk beszédét a múltnak hallgatom:
Úgy érzem, mintha szép meséit
Nem is itt éltem volna végig,
Hanem valahol egy más csillagon!
De csendesülj bú, szív pihenj meg!
Így kell örökké lenni ennek:
Hátrál a múlt a jövendő elől.
Ha itt a múltam elveszett már:
Az új csarnok új gyermeket vár,
Hogy azt gondozza és nevelje föl.
 
És boldog, tágas csarnokoknak
Boltjai szintén zúgni fognak
Pajzán zsivajtól, mint a régiek,
S fajunkból még sok nagyra teremtett!
Erős kötésű szittya gyermek
Kap gazdag elmét itt s magyar szívet.
 
S a szép idők, mik elmenének,
Nekik újból csak visszatérnek.
És tőlük is ha eltávoztanak:
Mint őket, szint úgy boldogítva
Megint másoknak térnek vissza
Örök forgással, mint egen a nap.
 
S újabb és újabb nemzedékek
Jövendnek majd, kik, ha éj lett
S pengeti lantját a kis csalogány:
Míg engem síri árnyak nyomnak,
Épp olyan édesen álmodoznak,
Mint a hogy egykor én itt álmodám!”
 
Jakab Ödön korának igen elismert és népszerű költője volt, az MTA levelező tagja, irodalomtörténész, mára egy kicsit feledésbe merült. Az irodalomban is működik egyfajta szelekció és evolúció, és talán sok ma ünnepelt költő vonul majd be a múlt kedves irodalmi kellékei – könyvek, cikkek, levelek, internetes bejegyzések – közé. Jakab Ödön mestere és támogatója a híres marosvásárhelyi materialista gondolkodó és irodalmár, a „Daloló Kan”, vagyis Mentovich Ferenc volt. Hogy miként ragadt szegény Mentovichra a „daloló kan” gúnynév, azt az alábbi írásunkból megtudhatja a kíváncsi olvasó, éppen magától Mentovichtól. Előtte azért idézzük fel Jakab Ödön rövid életrajzát a Wikipédiából:
„Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924). Kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott.
1863-tól a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait. Első verseit ekkor, marosvásárhelyi diákévei alatt írta nagy lelkesedéssel, s tanárai – Mentovich Ferenc és Tolnai Lajos – is buzdították az irodalmi pályafutásra. Nyomtatásban legelső lírai műve 1874-ben jelent meg a Fővárosi Lapokban. 1874-től a kolozsvári tudományegyetemen hallgatott magyar nyelvet és irodalmat, s 1878 januárjában e tárgyakból szerezte meg tanári oklevelét is. Ezt követően két hónapot Budapesten töltött, és megjelent versei után kapott honoráriumából élt, majd 1878 júniusától báró Kemény Domokos marosvásárhelyi házánál nevelősködött. 1879 tavaszától rövid ideig a pancsovai, majd ugyanazon év szeptemberétől a dévai főreáliskolában tanított. 1884-ben Budapestre költözött, s a fővárosi VI. kerületi főreáliskola tanára volt egészen 1910-es nyugdíjazásáig. A tanítástól való visszavonulását követően életét az irodalomnak és irodalomtörténeti vizsgálódásainak szentelte.”
Az alábbiakban Mentovich két levelét közlöm, melyeket Jakab Ödönnek írt, és az OSZK Kézirattárában olvashatók.
A borítékon: Tekintetes Jakab Ödön tanárjelölt úrnak, Budapest, József utca 1-ső szám földszint. Bélyegző 19/5 78.
„Kedves Öcsém!
Hogy első kedves levelére rögtön nem válaszoltam, ezt ne tulajdonítsa egyébnek, mint az öregséggel járó egy kis kényelmeskedésnek és halogató természetemnek. A válaszolást mindenesetre elhatároztam s még azon esetben is megkapja vala azt, ha második kedves levele meg nem érkezett volna is. Tudatni kívánom, hogy együtt létünk alkalmával tett ígéreteimből egyet (még pedig a főt) azonnal beváltottam; másnap mindjárt írtam volt Szász Károlynak s levelemben igen melegen ajánlottam volt kedves öcsémet a miniszteri tanácsosnak, s azt hiszem, hogy azon szívélyes fogadtatásnak, melyben kedves öcsém általa részesült, nekem is van egy kis részem. A más két ígéretemet, hogy ajánlani fogom Salamon és Szilágyi barátaimnak még nem váltottam be, így okoskodván: sokkal jobb lesz, ha ajánló levelemet öcsémnek elküldöm Pestre, hogy személyesen adja át az illetőknek, legalább lesz egy kis ürügye is a mivel hozzájok beállítson. Íme, ezt most váltom be, ide csatolván régi jó barátaim számára két levelet, melyeket beragasztván üdvözletem mellett személyesen adja át az illetőknek.
Biztosíthatom, hogy pár nap múlva Szász Károlynak is írok megkérvén és sürgetvén őt, hogy okvetlenül gondoskodjék öcsém számára egy tisztességes tanári állásról, ő igen sokat tehet, miután az egész hazai nevelésügy az ő kezeiben van. Azért mondom, hogy csak pár nap múlva fogok írni, mert tőle vett levélben arról értesülök, hogy ő most Debrecenben van, megérkezése után azonnal elküldöm hozzá levelemet.
Nagyon kedvesen vettem a pesti első benyomásokról való értesítését; bizodalommal kérem, írjon egyszer, másszor pesti élményeiről, tapasztalásairól, kölcsön fejében én is ígérem, hogy írok egyet, s mást itteni önt érdeklő állapotaimról; tudakozódom az „épen poétának való falu”-ról is, hátha innen is tudnék valami önre nézve érdekest írni. Jól esett, az Ágai lapjában reá ismertem kedves öcsém azon versére, melyet megjelenése előtt egy pár héttel olvasott fel én nekem. Hát a többi lapokban hogy nem jelentek meg öcsémtől költemények? Vagy tán az én figyelmemet kerülték ki.
Én egyébiránt jól vagyok egész családostól. Kedves öcsémet fiaimmal együtt legszívesebben üdvözölve vagyok szerető bátyja és barátja
Mentovich Ferencz.
Maros-Vásárhely 1878. máj 18-án.”
A levélből kiolvasható, hogy Mentovich Ferenc mennyire szívén viselte volt tanítványának a sorsát. Felhasználta régi kapcsolatait még a nagykőrösi ref. kollégiumból, ifj. Szász Károllyal, Szilágyi Sándorral stb. és mindent megmozgatott, hogy Jakab Ödön álláshoz jusson!
A második levél egy kis betekintést nyújt Marosvásárhely hajdani irodalmi életébe, nevezetesen a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság két felolvasóülésébe.
„Mvásárhely 1879. ápril. 10.
Kedves uramöcsém!
Az én jobb kezem, Feri fiam, a doktor, a húsvéti ünnepekre haza érkezvén: elértem végre azt az állapotot, hogy írhatok kedves öcsémnek egy pár sort. Mindenek előtt, ki kell jelentenem, hogy nagyon megörvendtem minapi kedves levelének, nem tartalmáért, mert abban bizonyos nem volt semmi örvendeztető, hanem azért, mert tudósított benne magáról. Bizony nem lehet valami kellemes dolog annyira idegen körülmények között magánosan élni a bizalmas társasághoz szokott embernek. De már én azt tanácsolom kedves öcsémnek: hogy tegyen úgy, a mint tett… Kócsi színi igazgató ő is azon egyének közé tartozott, ki is színészei, az az: az övéi közt tudta magát feltalálni. Egyszer elvitték egy fényes bálba, mely minden fényessége mellett nagyon unalmas volt előtte; hogy unalmát elkergesse kivett a zsebéből egy színdarabot, s azt, a publikumra nem is hederítve elkezdte magában olvasni. Midőn figyelmeztették: hát ugyan hogy van kedves egy fényes társaságban olvasni, ezt a históriai nevezetességű feleletet adta: „én itt is egyedül vagyok”. Miután kedves öcsém is egyedül van, abban az új társadalomban tegyen úgy, mint Kócsi; szedje elő a sebéből kedves olvasmányait s mitse hederítsen a körülötte zajongó publikumra. Mindenek felett ne engedje múzsájával pensiot gyakoroltatni, hanem társalogjon, vele ölelgesse is magyarosan addig is a míg egy reálisabb tárgyat ölelhetne. A minta öcsém a tótok közt van és egy versét olvastam a „Föv. Lapok”-ban, melyben a fiatal tavasz jóízűen eldisputál az öreg széllel, amelyben derekasan kikap az öregség – igaza van, az öregember már is penzióban való.
A helyi újságokból megemlíthetem azt, hogy a „Kemény Zs. Társaság” minden hónap elején erőlködik s elmondja: nos poma natamus.
A közelebbi vasárnap tartott gyűlésen is egy felolvasás volt egy Ferenczy nevű piarista professzor tartotta székfoglaló előadását a „Fenséges”-ről a ki fogadom jobban szeretett volna értekezni a feleségességről. Ennél nevezetesebb volt a Kemény társaság múlt havi gyűlése, melyben vers és novellálkodott Szolga Miklós kir. Táblai bíró „Kandallóhoz” című versét szavalták el. Minthogy ebben a versben némi idealista célzás van a materializmusra: jónak látta azt a verset nekem dedikálni. A felolvasás előtt felszólított engem nincs-e kifogásom az ellen, hogy nekem ajánlotta a versét. Én miután a „Kandallóhoz” című verset elolvastam, azt feleltem neki: hogy nincs kifogásom ellene, még kevesebb volna, ha a címen egy kissé változtatni lehetne. Barátom szólék hozzá, – nincs kifogásom, nem lesz a dedikáció iránt, de még büszkén hordozandóm fejem, ha azt a kis változtatást tennéd a címen: e helyett a 
„Kandallóhoz” írd ezt a „Dalló kanhoz” így teljesen meg leszek elégedve; azóta a cassinóban engem dalló kannak hívnak. 
Hát a Tina rakoncátlanságairól van-e valami személyes tapasztalása? Mert nekem úgy tetszik, hogy az a Páncsova nincs valami messze a Tinákról? Ha az ember olvassa minő pusztításokat mívelt a víz Szegeden az ember haragra gyúl a víz iránt s szerre jön felfogadni, hogy megveti a vizet s ezután még a sert is előbbre becsüli. Mi itt szüntelen koncertezünk, fillérestélyezünk a szegediek számára.
Szeretnék valami falusi újságról is írni, de az egész télen kosznyalozván nem járhattam ki, nem találkozhattam madarasiakkal, a kikkről kérdezősködhettem volna; azt hiszem, hogy most a húsvétra bár találkozom vagy egy madarasi posessorral, s ha valami érdekeset hallhatok, nem mulasztom el majd megírni. Hanem száz szónak is a legyen a vége, hogy a nyáron lakodalmazunk. Írjon valamit nincs-e valami változás állapotján. 
Boldog ünnepeket kíván szerető igaz barátja Mentovich Ferencz”
Borítékon: Tekintetes Jakab Ödön tanár úrnak
Pancsován a gymnáziumban. Pecséten: Marosvásárhely 10/4 1879.
Úgy gondolom, hogy a mostani marosvásárhelyi világtalálkozó is jó alkalom arra, hogy felidézzük ezeket a régi eseményeket és leveleket. Egy kis bepillantást ad Mentovich jó humorába, irodalomszervező tevékenységébe. Jakab Ödön verse akár a mostani világtalálkozóra is íródhatott volna. A verset és a leveleket a könnyebb olvashatóság érdekében mai helyesírásban közöljük!
 
1 https://hu.wikipedia.org/wiki/ Jakab_Ödön_(költő)
 2 Ki vagyok én, ’s ki vagy te = Nos poma natamus. v. Est inter Tanaim quiddam socerumque Viselli. Lásd: Paczolay Gyula: Szent-Páli István erdélyi magyar közmondásgyűjteménye, http://erdelyimuzeumfolyoirat.adatbank.transindex.ro/?cid=445

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató