Iszlámábád, az egzotikus főváros

*Fotó: A Margala-hegység lábánál elterülő Iszlámábád

Gleccserek sztrádáin Pakisztánban (2025. június 24. – július 14.)

Miután budapesti indulással és isztambuli átszállással sikeresen megérkeztünk Pakisztán fővárosába, Iszlámábádba, igyekeztünk hozzászokni az európaitól igencsak eltérő, számunkra egzotikus, olykor meghökkentő kultúrához, na meg a fullasztó kánikulához. Az egymilliós pakisztáni főváros nem bővelkedik látnivalókban, mégis ki kell emelnem két-három nevezetességet, amelyet meglátogattunk. Legjelentősebb épületük a Faisal-mecset, amely az 1986-os átadásakor a világ legnagyobbja volt, jelenleg a hatodik. Az építtetőről, Szaúd-Arábia egykori királyáról elnevezett épület valóban hatalmas, imatermében akár 10 ezer ember is elfér egyszerre, ám a körülötte levő tér százezret is el tud nyelni. A török építészt a beduin sátrak ihlették, de nekem leginkább a „sátor” négy sarkán magasodó kecses minaretek tetszettek. A betonkomplexum ragyogott a tisztaságtól, már csak ezért is, de legfőképpen Allah iránti tiszteletből le kellett vennünk lábbelinket, és arra is oda kellett figyelnünk, hogy ne legyünk túlságosan nyugatiasan öltözve, vagyis például térdünket, vállunkat nem mutogathattuk. Azért a helyi zarándokok még így is nagyon megnéztek bennünket, közülük néhánnyal biztosan nem maradtam volna négyszemközt egy sikátorban, de alapjában véve barátságos emberek.

Leginkább azért figyeltek szájtátva, mert csak mi voltunk ott európai arcok, s megkockáztatom, hogy azokban a napokban az egész városban sem lehettünk pár tucatnál többen. Egzotikumunknál fogva ezért mi is nagyon különlegesek lehettünk számukra, mert nemcsak távolról néztek, hanem körülálltak, és kértek, hogy közös képeket készíthessenek velünk.

Természetesen szívesen engedtünk kérésüknek, ám kiderült, hogy nem egy-két ember szeretne velünk fotózkodni, hanem 5, 10, majd 100, s végül mindenki, aki éppen ott ténfergett. Különösen a szőke hölgy túratársaim voltak kelendőek, de számtalan csoportképre is oda kellett állnunk. Mint később megtudtuk, ez nagy örömöt jelent számukra, kimondottan vadásszák a közös fotózás lehetőségét. Csakhogy az első 10 perc fotózkodás még megtisztelő volt, mi is élveztük a reflektorfényt, de fél óra múlva rájöttünk, hogy Iszlámábád 12 millió lakosára nem lesz időnk azon a délutánon, ezért egy idő után udvariasan kifaroltunk gyűrűjükből, és továbbálltunk.

A mecset kapcsán meg kell állnom egy pillanatra a második legnépesebb világvallás (1,9 milliárd hívő), az iszlám kapcsán, mivel követői, a muszlimok végigkísérték utazásunkat, mi több, segítségük, jóindulatuk nélkül elképzelhetetlen lett volna az áhított hegyek felfedezése. A Mohamed által alapított vallás nagyon gyorsan hatalmas teret hódított, azt a terjeszkedést, amit a keresztyénség századok alatt ért el, az iszlám gyakorlatilag évtizedek alatt valósította meg a 7. századtól. Az is közismert, hogy egyistenhívők, a zsidósággal és a keresztyénséggel együtt közös tőről fakadnak, ők is Ábrahámtól származtatják magukat. Ám, ahogy a keresztyénség sem homogén, úgy náluk is létezik több irányzat, amelyek közül a szunniták (87%) és a síiták (10%) a legnépesebbek, s bár komoly, történelmi ellentétek vannak a zsidósággal és keresztyénséggel való viszonyukban, tény, hogy a két iskola között is van elég belső feszültség, rivalizálás, ne adj’isten gyűlölet. Mert az ember már csak ilyen: nem szeretjük vagy legalábbis előítéletekkel tekintünk a tőlünk különbözőkre, de leginkább azok másságát utáljuk, akikkel együtt kell élnünk. Pakisztán többségében szunnita, a lakosságnak csak a 10–15%-a síita, de ha belegondolunk abba, hogy egy 255 milliós, többségében muszlim országról beszélünk, akkor könnyű kiszámolni, hogy ez legalább 30 millió embert jelent, vagyis három magyarországnyi populációt. Ez azt is jelenti, hogy Irán után Pakisztánban él a világ második legnagyobb síita közössége, és ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a későbbiekben felbérelt teherhordóink síiták voltak, mégpedig a szakadárnak számító iszmáilita hagyományhoz tartozók. S hogy mi a különbség a két fő irányzat között? Teológus legyen a talpán, aki ezt röviden össze tudná foglalni, de a legfőbb eltérést a vallásalapító Mohamed próféta utódlásának kérdésében kell keresni. Mert ameddig a szunniták azt tanítják, hogy az utódot a közösségnek kell kiválasztania, addig a síiták szerint Mohamed az unokatestvérét és vejét, valamint azok leszármazottait jelölte ki jogos utódaiként.

Érdekességként még azt is el kell mondanom vallásügyben, hogy mivel az iszlám törvények szigorúan tiltják az alkohol és a disznóhús fogyasztását, ezért szemben a más országban megtett utazásaimmal, amikor is a biztonság kedvéért mindig volt a táskámban egy rúd szebeni szalámi, na meg egy kis pálesz, ezúttal nem mertem eme finomságokat becsomagolni, mert az már egyenesen csempészésnek számított volna, s bizony az ilyesfajta kényeztetésekért akár börtönbüntetés is járhat. Hasonlóképpen, az istenkáromlást is életfogytig tartó börtönnel, akár halálbüntetéssel is sújthatják. Egész ott-tartózkodásunk alatt azt tapasztaltam, mi több, lenyűgözött az, hogy a helyi emberek nagyon komolyan vették vallásuk tanításait, hitüket, naponta többször imádkoztak, s lehet erre lenézően, csúfondáros nyugati fölényeskedéssel legyinteni, vagy letudni őket a ma divatos röhögő fejecskékkel, de előbb lapozzunk bele a történelembe, nem is kell mélyre ásni, csak napjainkig. A demokratikus, kifinomult nyugat még a leghigh-techebb fegyvereivel, tudományával és technológiájával sem tudott mit kezdeni Afganisztán mezítlábas, írástudatlan tálibjaival. Miért gondoljuk mi, vallásunkat legfeljebb hírből ismerő, keresztyénségünket már névlegesen is szégyellő, magunkat mindennél felvilágosultabbaknak tartók, hogy mindazt a fejlettséget, amit elértünk, mentessé tehetjük a hittől, a lelkitől, a szellemitől? És miért van az, hogy az egyre individualistább, gazdag Nyugaton csökkenőben a születések száma, és ezzel együtt riasztó mértékben idősödik el a társadalom, míg például Pakisztánban éppen ellentétes folyamatok zajlanak? Vagy miért történik az, hogy amíg az Európai Unió gazdasága komoly recesszióval küzd, addig a most még „csak” középhatalomnak számító Pakisztánnak minden esélye megvan arra, hogy „Next Eleven” országként gazdasági nagyhatalommá váljon? 

Pedig hát Pakisztán távolról sem egy problémamentes ország, nagy gondot jelent a magas szintű korrupció, a terrorista szervezetek tevékenysége, az emberi jogok be nem tartása, ráadásul homogén országnak sem mondható, még akkor sem, ha a következő nevezetesség, amit meglátogattunk, a hatalmas ország népének egységét hivatott szimbolizálni. 

A Pakisztán emlékmű 

hatalmas összeboruló szirmai az ország különböző kultúráit szimbolizálják, de hát pont nekünk, Kárpát-medencében élőknek nem kell túl sokat magyarázni, hiszen tudjuk tapasztalatból, hogy az összeborulások – bár elméletileg jól hangzanak – a gyakorlatban legtöbbször csak néhány pohár pálinka mellett működnek. S már megint a pálinkánál kötök ki. Egész utazásomon azon csodálkoztam, hogy ez a hatalmas embertömeg, ez a kétszázötvenvalahány-millió ember, akiknek a zöme számunkra elképzelhetetlen szegénységben él, hogyan tudja elviselni az életet szesz nélkül, ilyen komoly tiltásokkal? Sokszor gondolkodtam azon, hogy ha ezek ennyire józan életet élnek, akkor mégis mire véljem azokat a semmibe néző, üresnek tűnő tekinteteket, amelyekről mesze ordított, hogy bár az élet kemény, ám neki úgyis mindegy, hiszen bevette már az adagját? Voltak sejtéseim, hiszen láttam már, hogy például a perui Andok kecsuái is jól megvannak egy kis kokalevélrágással, és tudom, hogy ahány kultúra, annyi szokás, viszont tény, hogy mi szesz nélkül kellett átvészeljük az elkövetkező hetek megpróbáltatásait. Nekem ez könnyen ment, mivel én sosem szoktam stimulálni magam utazásaimon, kiválóan beérem az olyan látnivalókkal is, mint amilyen fővárosi látogatásunk utolsó fénypontja volt. 

A zöld város 

Az iszlámábádiak egyik kedvenc kirándulóhelye a város fölé emelkedő hegyek üdülőhelye. A Margalla-hegység tulajdonképpen már a Himalája erdőségekkel borított előhegységének számít, s mivel magasabban van, kellemesebb az éghajlata a városban tapasztalható rendkívül nedves, számunkra szinte elviselhetetlen hőségnél. A Daman-e-Koh kilátóhelyről letekintve a város nagyon kellemes látványt nyújtott. A városban ténferegve láthattuk a nyomortelepeket is, ám fentről a sok zöld területtel rendelkező, elnyúló város egy olyan zöld panorámaképét is láthattuk, amilyet még a leghaladóbb és legzöldebb Európában sem lehet látni, szokták is Iszlámábádot Dél-Ázsia legzöldebb városaként emlegetni. A kilátó környékén elterülő park egy igazi családbarát piknikező hely volt, emberek ezreivel, s mivel ott is csak mi voltunk az egyetlen európaiak, túlzás nélkül állíthatom, hogy még a környéken élő és kunyeráló, fő attrakcióknak számító rézuszmajmoknál is népszerűbbek lettünk.