Iskolakezdési gondolatok
                    
                
                                
                                
	Elmúlt a nyár, hűvösebbek a reggelek, és sajnos az „emberek” is megérkeztek.
	Ha szeptember, akkor iskolakezdés.
	Nemsokára megszólalnak az iskolák csengői, és kitárt iskolakapuk várják a tudásra vágyó tanulókat.
	Kanadában is megkezdődött az iskola, az utakon virítanak a sárga iskolabuszok, a gyalogátjárón pedig a gyerekek népes csoportját nyugdíjas kísérők segítik átkelni.
	A minap, munkába igyekezve, egy iskolabusznak adtam elsőbbséget. (A közlekedési szabály szerint ha megáll egy iskolabusz, és jelzi, hogy gyerekek szállnak le vagy fel, a forgalomban levő összes kocsi köteles megállni.) Szinte meghatódtam, ahogy elnéztem a 6-7 éves korú gyerekeket, ahogy libasorban, fürgén szálltak fel a buszra, a lépcsőről még egy utolsót intve anyukának, apukának. Hátukon a táska szinte nagyobb volt, mint ők maguk, de lerítt arcukról a büszkeség, hogy iskolába igyekeznek.
	Kanadában, Erdélyben vagy a világ más részein ilyenkor, iskolakezdéskor általában ugyanaz a gondolat fogalmazódik meg minden szülőben, ugyanaz a kérdés tevődik fel: vajon fogja szeretni a kisfiam, kislányom az iskolát, tud majd tanulni, boldogul majd a betűvetéssel? A gyerekeket csodálkozás tölti el, hisz egy új világ kapui nyílnak meg előttük, a szülők pedig büszkék, hisz csemetéik a gyermekkor egy új szakaszához értek.
	És a pedagógusok? Ők hogy várják az új tanévet?
	Gyakran hallani, hogy a tanítás csak egy szakma. Én inkább hivatásnak nevezném. Elhivatásnak.
	A tanítóknak, pedagógusoknak lélekformáló erejük van. Az első osztályt kezdő gyerekekkel való foglalkozás nem kis feladat. Megismertetni velük a betűk és a számok világát komoly kihívás, hogy aztán év végére mind a tanuló, mind pedig a pedagógus büszke lehessen a közösen elért eredményre.
	Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden erdélyi, Maros megyei elsősnek és tanítóiknak eredményekben gazdag tanévet!
	Csiki Zita