Április tizenegyedike a magyar költészet napja, József Attila születésnapja. Ilyenkor emlékezünk, emlékeztünk a világirodalom egyik legnagyobb zsenijére, a zsenialitása miatt (is) tragikus sorsú költőre, aki folyamatosan be szeretett volna illeszkedni, de soha sem tudott, gyerekkorának, traumáinak, személyiségének árnyoldalai csak a költészetben engedték őt kiteljesedni, a való életben nem, életében pedig elkerülte mindaz, amely halála után halhatatlanná tette őt. E napon, e héten a magyar költészetre, irodalomra is gondolunk, a világ magyarlakta vidékein egymást érik a különböző rendezvények, díjátadó ünnepségek, előadások, de ami ennél is fontosabb: e nap és annak jelentősége beszivárgott a köztudatba is. Azt hihetnénk, hogy a mai, felgyorsult világban, a különböző világirodalmi trendek és stílváltások, programok és tézisek forgatagában az irodalmári, alkotói, pedagógusi, előadó-művészeti szakmákon kívüli ember már nem érti és nem értékeli a lírát, a prózát, a drámát, de ez nem így van, és ennek éppen e napon, illetve az azt körülzáró dátumokon lehetünk leginkább tanúi. Míg húsz-harminc évvel ezelőtt csak az iskolában, a kulturális vagy egyházi rendezvényeken, jobb esetben az otthoni környezetben (is) találkozhattunk a költészettel, annak kiváló, kortárs vagy klasszikussá lényegült művelőivel, és emiatt egy bizonyos kor után az irodalom iránt kevésbé fogékonyak között ciki lett a vers, annak mondása és olvasása, ma, a közösségi média teljhatalmának korában azt láthatjuk, hogy ez a hozzáállás megváltozott. Szerencsére. És noha még mindig sokan vannak, akik úgy vélik, nem értik a mai irodalmat, akik számára az egyértelműség és a tiszta rímek jelentik a költészetet, időközben felnőtt egy generáció, amelyik leszedte az elefántcsonttoronyból a lírát, újra divatossá tette azt, és noha vannak olyanok, akik a slammereket például nem tartják költőnek, sem a slam-poetryt művészetnek, ezen szépirodalmi és sok esetben meglepően nívós alkotásokat termelő vadhajtásnak a költészet népszerűsítésében játszott szerepe nemcsak elismerésre méltó, hanem dicséretes. Hozzájárultak ahhoz, hogy a líra visszakerüljön az őt megillető helyre, lemosták róla a cikiség mázát, és megváltoztatták a közvéleményben amúgy hamisan élő költőképet az idősödő, poros zakójú, kétbalkezes és szemüveges könyvmoly típusáról. A közösségi média korában a költészet ismét virágzani kezdett. Egyrészt mindenki posztolhat saját verset – a sok esetben kíméletlen reakciók gyorsan helyreteszik az önismeretet –, ugyanakkor sokan, nagyon sokan tesznek fel idézeteket kedvenc költőiktől különböző életesemények kapcsán. És most, ezen a hétfőn az idézetek elárasztották ezen oldalak felületeit, a Facebooktól az Instagramig tele voltak a falak versekkel, versrészletekkel. Ilyenkor látszik igazán, hogy a költészet nem halott, a költészet ma is nagyon sok embert megszólít, a költészet egy ma is élő, formálódó, magának híveket szerző entitás, amely feltámadt látszólagos tetszhalottságából, és sokak számára már nem ciki, hanem éppenséggel menő.
Gondoltuk volna ezt ezelőtt húsz-harminc évvel, a pozitivista, poros, avítt, agyon- és öncenzúrázott rongyos tankönyvek korszakában?
