Iránytű

A csendes városi utca elején őrkődő ház olyan volt, mint egy nagy, szürke fészek. Udvarát nem szőtték át virágszőnyegek, csak pár tulipán szerénykedett a gesztenyefák lábainál, mégis illattal, színnel telt meg a betérő lelke. 

– Édesanyám mindennek és mindenkinek örült – idézte fel a közös időt a negyvenes évei elején járó, kislányos arcú nő. – Amikor például egy állattartó ismerősünk üdülni készült a családjával, és megkérdezte, hogy nálunk hagyhatja-e pár hétre a kutyáját, gondolkozás nélkül igent mondott. Pedig nekünk is megvolt még akkoriban a tacskónk, és rendkívül féltékenyen fogadta a jövevényeket. De anyu tudta, hogyan kell elsimítani a kényes helyzeteket, így végül a két kutyus összebarátkozott, és az elkövetkezőkben is együtt „nyaraltak”. A környékünkre tévedő gazdátlan kismacskák is rendszerint kaptak nálunk szállást, kosztot. De nem csak az állatokon segített szívesen. Egy időben minden délben megállt a házunk előtt egy hajléktalan férfi. Édesanyám meleg levest és kenyeret adott ki neki az ablakon. Így ment ez majdnem egy évig. Aztán egyszer nem jött többet a koldus. Anyu sokáig várta, emlegette. Szép, nyugodt idők voltak ezek… Akkor változott meg minden, amikor apu megbetegedett.

– Mi volt a diagnózis?

– 2-es típusú diabétesz. Nem került inzulinra, csak gyógyszeres kezelésre volt szüksége, meg persze az étrendjén is változtatni kellett. Ez azonban nehezebben ment, mint gondoltuk. Apám világéletében odavolt a flekkenért és a habos süteményekért, az alkoholt sem vetette meg, így hiába próbálta édesanyám a helyes irányba terelni. Egyre feszültebb lett otthon a légkör. Anyu sokat aggódott apám miatt, de igyekezett magában tartani a félelmeit. Úgy gondolom, ennek lett az áldozata…

– Mi történt? 

– Tavalyelőtt augusztusban külföldre mentünk nyaralni a párommal, több mint két hetet voltunk távol. Amikor hazajöttem, és megláttam édesanyámat, megijedtem. Nem a mindegyre ismétlődő köhögése tűnt fel, hanem az, ahogy lefogyott. Mintha önmaga árnyéka lett volna. Az első rosszullét azonban még váratott magára. Sajnos addig nem is fordultunk orvoshoz. Azon a délelőttön viszont számomra kifordult a sarkából a világ… Tüdőrákkal diagnosztizálták anyut. Egészen magam alatt voltam, apám is csak ült komoran, és nézett maga elé. Édesanyám viszont furcsa nyugalommal fogadta a hírt. Értésünkre adta, hogy nem veti alá magát semmilyen orvosi beavatkozásnak, a maga erejéből próbál meggyógyulni. Hiába volt minden kérlelés, hajthatatlan maradt. Természetgyógyászati szereket hozattam neki, azokat elfogadta, és közben igyekeztem teljesen tehermentesíteni az életét. Minden házimunkát átvállaltam, még azt sem engedtem meg, hogy megterítse az asztalt. Nem örült neki, de annak igen, hogy sokkal többet vagyunk együtt. Nagyokat beszélgettünk, jó időben kiültünk az udvarra römizni. Rövid ideig jobban érezte magát, úgy tűnt, hogy megnyertük ezt a harcot. Tavaly ősszel derült ki, hogy mégsem. Anyu egyik napról a másikra ágynak esett. Ami ezután következett, arról nem szívesen beszélek. Embertelen harcot vívott a betegségével. Október végéig bírta.

– Aki átélte azt, amit te, tudja, hogy nehéz az elengedés. Neked sikerült?

– A mai napig sem, de nem is igazán teszek érte. Ha útbaigazításra vagy megerősítésre van szükségem, most is mindig anyuhoz fordulok. Sokszor álmodom is vele. Ő az én láthatatlan iránytűm…

– Hogyan alakult az elmúlt hónapokban az életed? 

– Mióta édesanyám elment, részmunkaidőben dolgozom, hogy aput is rendezni tudjam. Olyan lett szegény, mint egy gyerek, szinte egész napos jelenlétre, figyelemre van szüksége. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha egyszer ő is anyu után indul. Van egy bátyám, aki Magyarországon él. Évekig nem találkoztunk, anyu temetésére jött csak haza. Ha édesapám is itthagy, kérni fogja a részét az örökségből. Most igyekszünk minden banit félretenni a párommal, hogy majd kifizethessük a testvéremet, mert semmiképpen nem akarom eladni ezt a házat. Hogy is adhatnám? Itt lakik édesanyám minden szava, gondolata.