Egy év után vonok versre papírt elébem.
Költeni – mit lehet?
Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren:
mi lesz –, végrendelet?
Különös testamentum! Magamnak is titok még,
hogy kikre mit hagyok:
hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék,
ha „ihletet” kapok.
Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja
a perc, mely épp repül
s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka
fintorul és derül,
aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka,
vagy napfénybe kerül.
Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek,
fülelve, hogy konok
szivem vall-e még hiven? Vagy – kín közt – már a Végzet
megtört foglya locsog?
Kik jöttök, évek, – évek? ne csigázva, oh pribékek,
csínján vallassatok.
Úgy igaz: nincs, hogy ennyi – s ilyen! – utak után ne
tudja titkát a vén:
miért is nem terül le, sőt lépdel még tovább? Te
beszéld ki, költemény!
*1902-ben ezen a napon született a költő
Szervátiusz Tibor: Kolozsvári Krisztus…
Szervátiusz Klára budapesti fotókiállításáról
