Legnagyobb lányunokám hadilábon áll az idővel. Még csak kilenc lesz, de már ismeri az órát. Tudja, mikor kell(ene) eljőnie a lefekvés idejének, amit szeretne kitolni, ha lehet, a végtelenségig, aztán tizenegy óra után – kísérleti körülmények között – amúgy is elálmosodik, és magától ágyba vonul. Vagy egész egyszerűen elalszik a tévé előtt, bármely szelíd családi film közepén pénteken vagy szombaton este, amikor nincs lefekvési kényszer. A reggel kínosabb, ilyenkor minden bevethető stratégiára, célravezető taktikára szükség van, a meggyőzéstől kezdve a negatív jövőkép felfestéséig (elkésel, borsóra térdepeltetnek, ja nem, az ma már tilos, minket sem térdepeltettek borsóra, valószínűleg azért, mert az is hiánycikk volt), a szelíd erőszaktól az erőszakmentes fölrázásig (talp- és hátmasszázs, mesemondás, mókázás, barátnők bezzegelése). Ilyenkor aztán mi magunk emlegetjük sűrűn az időt, hivatkozva arra, hogy ezen a héten a perec- és kiflitóriumban Csiga néni van szolgálatban, akinél egy egyszerű szézámmagvas kifli oly lassan kerül a deák kezébe, mely intervallum alatt Ali baba elunta volna az életét a „szézám, tárulj” fedőnevű akcióban.
Nos, nem ezzel az azonnali idővel van baj, mint látható, hanem a hosszabbal, az eltelttel, azzal, ami unokáink születése előtt volt. A történeti idővel, nevezzük akár jelenkornak vagy közelmúltnak. Itt homályosak a dimenziók, a hozzárendelhető tárgyak, fogalmak, helyzetek, emberi kapcsolatok. (Igaz, ezzel sokszor így van a felnőttek egy jelentős/jelentéktelen hányada is.)
Akkor árulja el magát, tájékozatlanságát – nincs elég tapasztalata, nincs honnan tudnia, másodikban még nincs történelem nevű tantárgy, és hála istennek abban a pártos ideológiai nevelésben sem részesül, amelyben a tancinak el kellett fogadtatnia a gyerekekkel, hogy augusztus huszonharmadikán győzött a népi demokratikus forradalom, nemzeti felkelés volt, megdöntötték a fasiszta diktatúrát; ennek a szövegcsonknak minden elemét külön kellene megmagyarázni a 10. életévét még be nem töltött gyerkőcnek –, szóval akkor tudjuk, hogy az idő nagyon is relatív dimenzió a kis tudatában, amikor azt kérdezi: ...és nagyapa, a te gyermekkorodban volt telefon?
És ilyenkor bizonygatjuk, igen, volt telefon, messzi Amerikában már tévéztek az emberek esténként, villanylámpa égett a szobában, és klóros csapvíz folyt a falból, gáznál melegítettünk tejet az Enrilóval (pótkávé-világmárka) ízesített kávéhoz, nem dísz- és szagos gyertyával világítottak az emberek, a dinók már régen ki voltak halva, sőt egyáltalán nem volt divat az őslények imádata, a városokban elterült az aszfalt – ha repedezett és kátyúkedvelő is volt az úttest –, jártak szüleink a színházba, olykor minket is elvittek, és volt koncert, ahol – a proletárdiktatúra dacára is – elegáns közönség előtt hegedült David Oisztrah és vezényelt George Georgescu, jártak döccenve, gázpalackokkal a tetejükön autóbuszok (zsúfoltak, ritkán felbukkanók, füstösek, de a viteldíj csak 50 bani volt, gyerekeknek 25), volt mozi és benne partizánfilmek, meg a Rákóczi hadnagya és a Csavargó című indiai bombasiker, amit a háztartásilag alkalmazott és szakszervezetileg számontartott cselédek, mosó- és bejárónők is megtekintettek, lelkesen dúdolták betétdalát, járt a posta, és voltak újságok, a kórházban orvosok és az orvosokon ezerszer mosott fehér köpeny, megkaptuk a kötelező oltásokat és volt iskola, tanárokkal és tanítókkal bélelve, pedellus-altiszt-iskolaszolga, akinek volt neve, hangja, aki évtizedek múltán is felismerte az egykori növendéket, aki bárhogyan is igyekezett megöregedni és megtekintélyesedni.
Persze mindez ott volt, ahol a nagyapa gyermekként élt, egy középnagy „autonóm” erdélyi városban, ahol különben ma is él erdélyi középnagyapa gyanánt. Másutt, falvakon, kisebb településeken, a történelmi idő távlatában és a szocializmus távlatokat záró világában másak voltak a körülmények. Volt nyomor és volt sorban rostokolás, volt villamosságmentes, fűtetlen lakás, sár és eltussolt nyomor, kommunikációhiány – se telefon, se távíró, se lármafa, különben is szigorúan tilos volt lármázni, lázadozni, sztrájkolni, tiltakozni –, recsegett, ropogott a kollektív gazdaság, és kopogós volt a kollektív szegénység, minden faluban basáskodó kiskirályok keserítették a lelkeket.
Ja, azok a városban is voltak, meg egyenruhát nem viselő biztonságiak, de mindezt hogyan magyarázzuk el a gyermeknek, akinek füléhez, szeméhez odanőtt a mobiltelefon, aki le tudja tölteni a legkirályabb videójátékokat, alkalmazásokat, alkalmazkodást nem ismerve. Akik nem szeretnek lefeküdni esti mese nélkül, és akik nem ülnek le veled a világért sem híradót nézni. Olyan ócska és undi a felnőttek világa...
