A marosvásárhelyi Magyar Tannyelvű Ipari Középiskola – a mai Avram Iancu Szakképző Líceum – fémipari osztályának 1948-as végzősei közül hárman mondhatnak még „jelent” egy ünnepi összejövetelen, a diákcsapat többi része már az égi névsorolvasáson vesz részt. Szabadi Albert, Groszmann Lóránt és Győry Attila maradtak emlékőrzőként, közülük a pár hete szervezett 74. érettségi találkozón Győry úr betegség miatt hiányzott. Nem sokkal a kétszemélyes bankett után – annak apropóján – Szabadi Albert és hitvese, Jolánka otthonában beszélgettünk, és a közelebbi-távolabbi múlt visszaszólításából a régi jó barát, Groszmann Lóránt is kivette a részét. Múlt heti történetünkben a hajdani iskoláséveket idéztük fel, most az érettségi utáni, mába vezető – korántsem sötét – időalagút következik.
– A cukorgyárban kezdtem a pályafutásom, a kazánházban. A víz összetételét és nyomását mértem. Akkoriban nagyon kellett vigyázni arra, hogy ne kerüljön a vízbe cukor – tért vissza közel hét és fél évtizeddel korábbi önmagához elsőként Groszmann Lóránt. – Egy szezont dolgoztam ott le, utána az akkor épült Augusztus 23. bútorgyárba kerültem. Villanyszerelőként alkalmaztak, de mindent elvégeztem, amit kellett, főleg a lakatosmunkát, amire a gépek villanyhálózatának szerelésekor volt szükség. Onnan mentem katonának, a hegyivadászoknál szolgáltam két évet. Miután leszereltem, a nagybátyám, aki művezető volt az egykori iskolámban, engem is odavitt, és felvettek művezető tanárnak. A lakatososztály fiataljait oktattam a mesterségre. Később kiemeltek a termelésből, és a pártbizottsághoz tettek, a nyilvántartási osztálynak lettem a vezetője. 1988-ban, miután betöltöttem a 60. életévemet, kértem a nyugdíjazásomat. Azóta már visszakaptam mindent, amit a nyugdíjalapba befizettem – futott át pajkos mosoly Groszmann úr arcán, majd érdeklődésemre a nyugállományba vonulás utáni hobbijáról, a hajómodellezésről mesélt, és azt is elárulta, hogy alkotásaiból máig megőrzött egypárat.
A jelenhez közeledve halványodnak az emlékekkel kivilágított időalagút fényei. Groszmann Lóránt idén március 15-én veszítette el élete párját, és a szeretett asszony hiányát még eleven sebként hordozza magában. Hosszú, gyönyörű házasságukból egy fiúgyermek született, aki Marosvásárhelyen vállalatvezető, és akinek szintén van egy fia. Az unoka 34 éves, számvezérlésű szerszámgépen, maró- és esztergapadon dolgozik, és nemrég nősült meg. A párjának egy korábbi házasságból született gyermeke, így Groszmann Lóránt már egy fogadott dédunokának is örülhet, aki éppen most kezdte az iskolát.
Míg a vendég egy ékszerész pontosságával fűzte egymásba az apró időszemeket, a házigazda született mesélőként, színes részletekben festette körénk az egyszervoltat. Szinte látni lehetett a három elszánt fiatalembert – Szabadi Albertet, Pető Áront és Szabó Lacit –, akik szabadidejükben matekórákat vettek bolyais ismerősüktől, majd érettségi után „elmerészkedtek” felvételizni a kolozsvári Műszaki Egyetemre. Albertet és Áront fel is vették, László nem járt szerencsével, a Babeş Bolyai Tudományegyetem matematika szakán viszont volt számára hely. Albert kolozsvári egyetemistaként ismerte meg párját, Jolánkát.
– Két irodalmi hajlamú évfolyamtársam valamikor, harmadéven, szavalókórust szervezett, amelybe lányok is kellettek, mi ugyanis mind fiúk voltunk az évfolyamon. Ismerték egy lányokat képző tanintézet igazgatónőjét, és megkérték, hogy küldjön el hozzánk egy osztályt egy zenés-táncos ismerkedős összejövetelre.
– Még tangóharmonika is volt – szólt közbe Jolánka néni, majd újra Berci bácsié volt a szó.
– A lányok álltak az egyik sorban, mi a másikban. Én aztán megelégeltem a dolgot, nekiindultam a lányoknak, a legelsőt megfogtam, és kihúztam a sorból, hogy vigyem táncolni. Hát ő volt az – simogatta meg tekintetével Berci bácsi választottját.
– Kihúzta a lutrit – jegyezte meg viccesen Jolánka néni, aki 1950-ben érettségizett. Tanárnak készült, de a családalapítás, illetve férje munkahelye miatt mindössze három hónapot gyakorolhatta a pedagógusi hivatást Kolozsváron.
Albert mozzanatról mozzanatra elevenítette fel egyetem utáni kihelyezését a Kárpátok sziklás vidékére, a Gorj megyei Bumbeşti községbe, a Sadu nevű település lőszergyárába, ahonnan a fiatal, újításokat is bevezető mérnöknek nem volt könnyű visszakerülni az otthoni tájra. A bábként mozgatást zsigerből elutasító, kitartó, vagány természete azonban nem hagyta beletörődni a helyzetbe, így hosszas kérvényezés és egy merészebb lépés után valóban hazajutott.
– Akkoriban épült az új gépipari gyár, az Encsel Mór, a későbbi Metalotechnika. Kapva kaptak ott rajtam – mesélte Albert, akit először technológusnak neveztek ki, majd termelési főnök lett.
– Nagyon jó kollégáim voltak, rengeteg tervet készítettünk együtt. Amikor 1988-ban nyugdíjba mentem, hatalmas bulit rendeztek a tiszteletemre, és elhalmoztak értékes ajándékokkal, egyebek mellett egy mosógépet is kaptam – idézte fel szakmai pályája ünnepélyes lezárását az egykori osztályvezető.
Amikor a családra terelődött a szó, Jolánka is sűrűbben szólalt meg. Dicsérte fiukat, Lászlót, aki példásan gondjukat viseli, és aki első unokájuk, Ágnes édesapja. A második és a harmadik unoka, Szidónia és Bálint, elsőszülött gyermekük, a lányuk ajándéka, aki 22 éve Magyarországon él a családjával. Berci bácsi Bálintról mesélt a legszívesebben, a rendkívül okos, óvodásként már tévéműsort olvasó fiúcskát ugyanis édesanyja tüdőbetegsége miatt hét évig ő nevelte. Mindhárom unokához fűződik azonban sok színes történet – Ágnes például 13 évet élt Izraelben, Szidi Magyarországon iskolaelső volt, majd egyetemistaként egy tánccsoportba is bekerült, a későbbiekben pedig légikisasszonyként „röpködve”, majd hátizsákos utazóként kereste helyét a világban, míg végül Ausztráliában meg is találta. Most, hogy a párjára is rálelt, Berci bácsiék már dédunokáról álmodoznak. Bálint informatikus, és szintén szeret kalandozni távoli vidékeken. Órákat hallgattam volna még vendéglátóim történeteit a fiatalabb családtagokról, legnagyobb büszkeségeikről, de idő szűkében visszaparancsoltam magam a jelenbe, és kettesben töltött és töltendő mindennapjairól kérdeztem a házaspárt.
Berci bácsi reggel 5 órakor kel – derült ki mindjárt az elején. Miután felesége elkészíti a reggelit, vércukorszintmérés következik, aztán a közös étkezés után visszabújnak az ágyba tévézni. Jolánka néni következő feladata a tízórai előállítása.
– Az ebédet étkezdéből rendeljük. Eddig hétvégén is én főztem, de már nincs hozzá erőm – mondja az ősz hajú asszony az élet menetébe háborgás nélkül belesimuló bölcsek mosolyával. Közös időtöltésükről is kérdezem a házaspárt, ők pedig tétovázás nélkül a Népújság böngészését említik.
– A feleségem az égvilágon mindent felolvas nekem, különösen a mellékleteket, aztán megtárgyaljuk az elhangzottakat – mondja Berci bácsi.
– Vitatkozni is szoktunk, mint a gyermekek. A második gyermekkorunkat éljük – teszi hozzá egykori táncospárja, és arcán játékos fény ragyog.
