Hűséges küzdelem

A Budapesti Napló 1905. június 4-i számában Ady Endre egy érdekes könyv megjelenését méltatja: „Díszes, hatalmas, szép könyv jelent meg a Franklin-társulat kiadásában. Címlapján a betűk tövis-jelekkel megtűzdelve adják a címet: Vámbéry – Küzdelmeim.

A Budapesti Napló 1905. június 4-i számában Ady Endre egy érdekes könyv megjelenését méltatja: „Díszes, hatalmas, szép könyv jelent meg a Franklin-társulat kiadásában. Címlapján a betűk tövis-jelekkel megtűzdelve adják a címet: Vámbéry – Küzdelmeim. Ez az önéletrajz sokkal bőségesebb, mint ennek a nagy magyar embernek angol nyelvű, világszerte ismert önéletrajza. És a gyönyörű kötetből nagyszerűen beszél a magyar olvasóhoz egy rendkívül nagy eredményű élet. A közelmúlt milyen messze van tőlünk. Milyen hatalmas lendület élt a magyar lelkekben akkor, mikor Vámbéry Ármin lelke ezen a földön olyan szédítő, küzdelmes, hatalmas vállalkozásra, mint az övé volt, megedződött…”.

Kezemben tartom ezt a könyvet, könyvtáram ritkaságai közé tartozik, és most, halálának századik évfordulóján, a neki szentelt Vámbéry-évben, eljött az ideje, hogy Ady Endre méltatásának első soraival megidézzem munkásságát, emlékét.

Vámbéry orientalista kutató munkájának gazdag irodalma van. Ez a sokoldalú, különös és különlegesen nagy tehetségű ember, akinek nem ártott a szenvedés, aki minden viszontagságot és nélkülözést zokszó nélkül kibírt, rongyos koldusként vándorolt a l50 évvel ezelőtti útviszonyok és a vallási türelmetlenség fenyegetettsége idején, hogy megismerje Közép-Ázsia népeit, szokásait, a török és a perzsa nyelvet, a magyar őstörténet nyelvi emlékeit és nyomait. Jobb és méltóbb címet nem adhatott könyvének, mint azt, hogy: Küzdelmeim. Hiszen olyan mélységből indul, olyan gyökerekből nő ki halhatatlan életműve, ahonnan a felemelkedés, a kinövés csak nagy tehetséggel és szerencsével megáldott, küzdésre teremtett embernek lehetséges.

A gyermekkori nyomor megpróbáltatásai

Talán Dickens könyveiben olvashatunk a gyermeknyomor olyan megrendítő példáiról, olyan mélységeiről, amilyent Vámbéry átélt. Az immár híres orientalista tudós könyve előszavában azzal bátorítja a szegénységgel küzdő fiatalokat, ha szűkösen élnek, hogy „az ember könnyen elviseli később is azt, amihez gyermekkorában hozzászokott.” Dédapja még Bajorországból, Bamberg városából jött Magyarországra, Bamberger néven jegyezték be, ebből lett a könnyebben ejthető Wamberger majd a Vámbéry név. Anyja a morvaországi Lundenburgból származott, gyönyörű lány volt, és a tudós talmudista ifjúval, Vámbéry apjával a Pozsony melletti Szentgyörgyön telepedtek le. Szülővárosának Vámbéry Dunaszerdahelyt tekinti, mert apja korai halála után anyjával és mostohaapjával itt leltek otthonra. 3 éves volt, amikor bal lábára megbénult, és örök életére sánta maradt. Szülei közben minden kereseti forrásukat elveszítik, mostohaapja hosszan tartó házaló útja idején, heteken át csak fekete kenyeret és krumplit, esetleg köles- és bodzakását kapnak a gyermekek. A kávé és a tej csemegefélének számított, hús pedig csak szombatra, esetleg ünnepnapra jutott. Néhány bekezdésben emlegeti az éhséget, amellyel korán megismerkedett. Szörnyetegnek nevezi, későbbi élete során még sokszor kellett vele találkoznia. Bár
„pőrén és mezítláb” járta az utcát kora tavasztól késő őszig, mégsem volt beteg. Béna lábát gyógyítandó, az akkori házi és csodaszerekkel kínozták, kuruzslókat keresett fel az anyja, de segíteni a felvidéki csontkovács sem tudott. Minden öröme a tanulás volt. A környék ortodox zsidóságának legvallásosabb hitközsége a dunaszerdahelyi, így héber iskolája is volt, ahol Vámbéry nyolcéves koráig tanult. Rendkívüli memorizálókészségével kitűnt. Amint írja: „Mózes könyveiben tökéletesen otthonos voltam, és a próféták írásaiban is oly nagy volt a jártasságom, hogy hosszú részeket mondottam el és fordítottam le könyv nélkül Ésaiásból, Jeremiásból és más szent könyvekből.” Anyja okos törekvése volt, hogy fiának tovább kell lépnie a talmud iskolából, és a protestáns iskolába íratta át, ahol már első vizsgáján bámulatba ejti latintudásával a híres jogtudóst, Bartal Györgyöt. Tizenegy éves, amikor meg kell válnia családjától, házitanítónak fogadják fel, de háziszolga és pincér is a kocsmárosnál, ahonnan 8 forint keresetével indul el a piaristák szentgyörgyi gimnáziumába. Alkalmi munkából, tanításból tartja el magát, szálláshelyén a földre tett szalmazsákon alszik, mégis eminens diákként Pozsonyba kerül. Önszorgalomból megtanul franciául. Pozsonyban éli át az Országgyűlés eseményeit 1846 és 1848 között, látja és hallja szónokolni Kossuthot. Valóságos életes tabló, amint leírja az első felelős magyar minisztérium hajójának megérkezését Bécsből a pozsonyi kikötőbe. De még azt is meg kell látnia, amikor 1849-ben orosz katonaság vonul át a városon.

Első keleti utazása

Vámbéryt sokévi házitanítóskodás és szüntelen tanulás folytán „nyelv-mesternek” ismerik Bécsben és Pesten, tanulásának helye az egyetemi könyvtár, előtte Meninszky török–latin szótára és a deszkatáblába kötött Korán. Abban az időben Garay János, a költő az egyetemi könyvtár „könyvtártisztje”, ő mutatja be a Pilvaxban Vörösmartynak. Újabb tanítói állomása Kecskemét, ahol valójában a török, az arab és a perzsa nyelvet tanulja, felkészül a nagy útra. Eötvös József pártfogásába Ballagi Mór (1815-1891 – teológus, nyelvész, az MTA tagja, A magyar nyelv teljes szótára készítője) és Kemény Zsigmond ajánlásával kerül, hiszen nemcsak anyagi támogatásra van szüksége, hanem a törökországi magyar emigráció miatt a gyanakvó osztrák hatóságtól útlevélre is. Hunfalvy Pál (1815-1891 – jogász, etnológus, az MTA tagja, haláláig könyvtárosa) könyveket kölcsönöz tanulmányaihoz, és ő ajánlja Teleki József, az Akadémia elnökének pártfogásába. Támogatja és bátorítja Reguly Antal is, végül a miniszterelnöki palotában megkapja útlevelét, és az Akadémia nevében pecsétes megbízással a török nyelv tanulmányozására az illetékes tudós társaságok támogatását kérik. Nem kis megilletődöttséggel olvashatjuk, hogy „senkitől sem kísérve, senkitől meg nem siratva vagy sajnálva” – útra kelt 1857-ben egy félárú jeggyel gőzhajóval Galac irányába, hogy majd a Lloyd tengerjáró hajóval folytassa útját, és elérje a Boszporuszt, Konstantinápolyba jusson.

Mindenképpen jószerencse kíséri, mert Pérában (Konstantinápoly keresztények, európaiak, diplomaták lakónegyede) honfitársakra talál, és bár nyomorúságos, de szállása is kerül, és olcsó étkezéshez jut. Török nyelvtudását immár a gyakorlatban fejlesztheti. A magyar emigráció különböző rétegeit ismeri meg, leírja a kallódókat, a hasznos munkát folytatókat, emlékeket idéz a legendás Türr István tábornokról, az emigráció történelemírójáról, Veress Sándorról.

„Gyakori látogatóm volt később Husszein Daim pasa házánál a legdemokratább magyar báró, Orbán Balázs, ki Jersey szigetéről, Victor Hugo mellől szakadt a magyar emigránsok társaságába” – írja.

Nyelvtudásával sokra viszi, mert török udvari hivatalnokokat, európai diplomatákat oktat. Közben megtanulja az elegáns török kifejezéseket, és tökéletes effendivé, előkelő törökké válik. Husszein Daim pasa házitanítóként alkalmazza, és kitűnő munkája elismeréséül a Resid Effendi nevet adományozza számára, aminek jelentése: derék, becsületes. Ilyen módon jelen van a vallási szertartásokon, jár-kel – amint írja – a török társaságban. Megállapítja, hogy Törökországban nem ismerik a született arisztokráciát. Akár nagyvezír is válhat az egyszerű emberből, mert inkább jellemét és képességeit értékelik.

Eljut tanítóként a császári diván főkancellárjához is, megismerkedik Midhat pasával, a török alkotmány atyjával, beavatják az iszlám ismeretekbe. Vendégként (muszafirként) sok török család életébe is betekinthet, közelről ismeri meg szokásaikat, egyébként zárt világukat.

Hosszasan írja le a török vendégszeretetet, kiváltságos helyzetét a pérai európai diplomaták közt (török nyelvet oktat az angol követségen, a porosz és a francia követségen).

Az első reformátorokkal is van alkalma beszélgetni, érezhető már a változás, a nyugathoz való alkalmazkodás. Sok-sok török elmésséget, alkalmi verset jegyez le, jellemképet ad a szultánról, és tolmácsol alkalmanként neki angol és olasz nyelvről. Szerezhetne nagy jövedelmet, de a könyvtári munkát, a tanulmányait tekintette előbbrevalónak.1858-ban jelenik meg, és első önálló munkája volt a német–török, török–német szótára, egyben az első német könyv, amelyet Konstantinápolyban nyomtattak. Büszke volt rá, mert – amint írja – ez is magyar ember munkája, címlapján a Vámbéry névvel. Nem kevésbé fontos újságírói munkássága. A Pesti Naplónak, az Augsburger Allgemeine Zeitungnak, bécsi lapoknak Resid aláírással küldi tudósításait.

1861-ben az Akadémia levelező tagjává választja, négyévi közép-ázsiai munkája után visszatér Pestre, hogy megtarthassa székfoglaló beszédét az Akadémián.

Dessewffy Emil grófnak, az Akadémia akkori elnökének elmondja elhatározását, hogy további utazásra készül Ázsia belsejébe, magyar őstörténeti kutatásokat folytatni. Kőrösi Csoma példáját, törekvéseit méltatja, és az Akadémia hozzájárulását kéri, hogy Resid Effendiként elsőként Teheránban nyelvészeti kutatómunkát végezzen.

Átkelés a Dagar-hegyen Irán földjére

Egy kereskedelmi karavánnal teszi meg útja legnagyobb részét Erzerumba, ahol a katonai kormányzó látja vendégül. Az örmény fennsíkon a perzsa határig vezető út élete legfárasztóbb útja. A kurd rablók támadása után kelnek át a Dagar-hegyen. Amikor Irán földjére lép, rájön arra is, hogy török effendi szerepében a fanatikus síita perzsák szemében a legundokabb lény, gúnyolják, bántalmazzák. Szegi szuumi – szumita eb – kiabálták a perzsa kalmárok, de ezt is türelmesen viseli el, sőt, amikor síita hangváltozásokkal a Korán egy-egy szakaszát elénekli, nem gyötrik többé. Érdemes idézni: „Ha gyakoribb lett volna az érintkezés a perzsák és a törökök közt, bizonyára kevesebb szenvedés ér engem. De én voltam az első oszmán magánember, ki évek óta utazó minőségében perzsa földre lépett, és ennek következtében sok mindennel meg kellett alkudnom. Leginkább az lepett meg, hogy az asszonyok sokkal vadabbul viselkedtek, mint a férfiak. Sokan kiköptek előttem, ha elmentem mellettök, és szemenszedett szidalmakkal kísérték gyűlöletük e kitörését. Hja, a szépnem mindenhol szenvedélyesebb, mint a férfinem.” Egy idő után a perzsa kalmárok, koldusok, dervisek közt úgy érzi, keleti emberré alakult, európai ruháját bő perzsa ruhákkal cseréli fel.

Teheránba érkezik, lehangoló híreket hall az északi területen kiütött zavargásokról, de szerencsecsillaga megint segíti. Olyan úti okmányt kap a külügyminisztertől, Mirza Szaid Khántól, amely megóvhatná minden bántódástól.

Hafiz (1325-1390 – Irán legnagyobb lírai költője) sírjánál és Szádi (1213-1290 – a klasszikus perzsa költészet legnagyobb alakja, híres műve a Gulisztán – Rózsakert) mauzóleumánál felejthetetlen órákat tölt, a szép nyelvjárás minden hangját megjegyzi. Öszvér vagy teve hátán ülve nagy utakat tesz meg, és nem mond le elhatározásáról, hogy eljusson Bokharába.

Búcsúlevelet ír Eötvös Józsefnek, megköszöni az Akadémia segélyét, a 43 aranyat, és amint írja, koldus minőségben, a legszorosabb dervisinkognitóban elindul arra az útra, amelytől minden jóakarója óva intette. Aligha tudta felmérni, hogy a kíméletlen éhség, a Khalata-sivatag hősége, a khivai halálfélelem, az emírnél tett látogatása Szamarkandban – amikor veszedelmes kémnek tekintették – mégis a keleti török nyelv ismeretéhez vezeti, eddig ismeretlen kéziratokat gyűjthet össze.

Emlékezése szerint „a kőszívű afgánok, meleg bundájukba húzódva, gyönyörűséggel nézték, ahogy éhezve és vacogó foggal, könnyű ruhában, takaró nélkül töltöttem az éjszakákat a fagyasztó hidegben” – ő mégsem pusztult el, megőrizte jókedvét és visszatérve Teherán felé, üzbég kísérője a négy hétig tartó úton dalolni hallotta. Így érkezett meg Teheránba, ahol az egész európai kolónia –
„gazdag és szegény, előkelő diplomata és szerény kézműves” – mind látni és ünnepelni akarta „a turkomán sivatagból” érkező jókedvű magyar embert.

(Folytatjuk)