Hűség

Hírnevéhez méltó öltözetben a szászcsávási vegyes kar

Az eredeti helyi népviseletet követő új ruhában énekel idéntől a hírneves szászcsávási vegyes kar, amely a többszólamúság megőrzése révén egyedüli, kivételes képviselője a magyar népi éneklésnek. Hogy mennyire fontos a hagyományokhoz való ragaszkodás a viseletben is, azt a Duna Televízió Felszállott a páva című népzenei és néptáncos vetélkedője népszerűsíti. Az ötlet, hogy az 1837-ben alapított dalárda hírnevéhez méltóan az öltözetben is visszatérjen a forráshoz, Gólya Jánosné Dézsi Melániától, a helyi iskola matematika-informatika szakos tanárnőjétől származik. 

Ebben szerepe van a Népújság Harmónia összeállításának. Néprajzi rovatunk számára 2013-ban Asztalos Enikő néprajzkutató gyűjtötte össze idős helybeli adatközlőktől a Kis-Küküllő menti falu eredeti népviseletét. Munkáját, amelyet a megye falvaiban lelkészek, pedagógusok, polgármesterek támogattak, Szászcsáváson Gólya Melánia segítette. Nem véletlenül viseli szívén a kórus ügyét, hiszen édesapja, Dézsi Ferenc zenetanár, karnagy 1975-től 2002-ig a kórus vezetője volt. Lánya pedig a kórusalapító Belle József tanítóról elnevezett kulturális egyesület élén áll, amely a népviseleti ruhákra pályázott, a második próbálkozás során sikerrel. Dézsi Ferenc életét a szülőhelyhez való hűség határozta meg, hiszen a kolozsvári konzervatórium zeneművészeti szakának elvégzését követően ádámosi születésű feleségével együtt a szülőfalujába tért vissza, ahol a tanítás mellett önkéntesen vállalta a kórus vezetését, az évi rendszerességgel megtartott csávási tánctáborban pedig éneket oktatott. Nem csak szülőfalujában, azokon a szomszédos településeken és később Dicsőszentmártonban, ahol tanított, szintén felkarolta a tehetséges diákokat, énektudásukat, zenei képességeiket fejlesztette. 

– Édesapám a zene, édesanyám a képzőművészet szeretetét hagyta örökségül. Osztálytársak voltak a marosvásárhelyi művészeti középiskolában, s egyszerre jártak Kolozsváron egyetemre. Édesanyám  képzőművészeti szakot végzett, majd egy dicsőszentmártoni szakközépiskolában tanított, a későbbiekben belső lakberendezések textíliáit tervezte. Ketten voltunk lánytestvérek, és kezdetben mindketten műszaki pályát választottunk. Dicsőszentmártonban érettségiztem, majd a Petru Maior Egyetem matematika-informatika szakát végeztem. Már a konfirmációt követően beálltam a csávási kórusba, kezdetben az édesapám kedvéért, később azért, mert büszke voltam az énekkarra, és jó volt hallani, ahogy együtt énekelünk. Vonzott a kórus hírneve is, és megérintett az elismerés, a lelkesedés, ahogy édesapám a kórustagokról beszélt, arról, hogy milyen gyorsan tanulnak meg egy-egy éneket, és viszik tovább nemzedékről nemzedékre a dalárda hírnevét adó többszólamúságot. Sokszor nem volt könnyű kóruspróbára járni, ami a fellépések előtt gyakoribbá vált, és olyankor is tartottak próbát, például vasárnap délután, amikor a falubeli fiatalok egyéb szórakoztató programot szerveztek – emlékezik Gólya Melánia. Majd hozzáteszi, hogy amikor a szülei szolgálati lakást kaptak Dicsőszentmártonban, a hétvégi napokat és a szünidőt akkor is Csáváson töltötték. 

Az egyetem elvégzése után édesapja példáját követve szülőfalujához és a kórushoz is hű maradt. Visszatért Szászcsávásra, ahol a fokozatosan fogyó osztályokban tanítja a matematikát és az informatikát a Belle József nevét viselő iskolában.

A férje, Gólya János is helybeli, a református egyházközség presbitere,  gazdálkodással, elsősorban zöldségtermesztéssel foglalkozik. Sikeresen műveli a borászatot, minden borversenyen részt vesz, 27 évesen már aranyérmet nyert, és a bronznál alább ma sem adja. Természetesen ő is tagja a vegyes karnak. 

Beszélgetésünk során újra a kórusra terelődik a szó, és Melánia érdeklődésemre elmondja, hogy a 25-30 tagú vegyes karban, amelyet Ugron Noémi marosvásárhelyi tanárnő vezet, a tizenhat évestől a hetven éven felüliekig minden korosztály képviselője énekel, de a tagok többsége a fiatalok köréből kerül ki. A nagyobbik lánya is kórustag; a Bolyai Farkas középiskola társadalomtudomány szakos osztályába jár, és a Rocksuliban gitározik. A helybeli lelkész, Mészáros Lehel, aki ifjúsági zenekart alapított, tanította meg gitározni. Az otthon szerzett tudást gyarapította a Rocksuliban, ahol felfedezték, hogy szépen énekel, így az idén a zeneelmélet mellé az ének szakot választotta, és a nyáron már több fellépése volt. A nagymama képzőművész-tehetségét a kisebbik unoka örökölte, ő Csáváson végzi a nyolcadik osztályt, éjjel-nappal rajzol, és a művészeti középiskolába készül. 

– Hogyan történt a ruhacsere? – kíváncsiskodom arról, hogy a megye leghíresebb vegyes kara miért döntött úgy, hogy visszaveszik az eredeti népviseletet.

– Az öltözet történetét én is az Asztalos Enikő néprajzkutató írásából ismertem meg. A kórustagok kezdetben konfirmálóruhájukban énekeltek, amit a nők fehér anyagból varrattak, a férfiak gallér nélküli posztólájbit viseltek a kis gallérú, elöl szépen díszített inghez. 1956-tól a nők ún. magyaros ruhát varrattak, rövid ujjú fehér inget, fehér zsinóros vitézkötéssel díszített lájbit és piros klott szoknyát. A díjazott kórus ebben a ruhában vonult fel Brassó főterén, aminek az lett a következménye, hogy a vitézkötést leszedették a lájbiról. Hogy ne kerüljenek többé kellemetlen helyzetbe, a Népi Alkotások Házának szakemberét kérték meg, hogy tervezzen ruhát számukra. El is készült a férfiaknak a dupla gallérú posztólájbi, a nőknek a népies motívumokkal díszített piros és a kék színű rövid szoknya és lájbi, azsúrozott mintájú köténnyel. A piros ruhát a  szopránt, a kék színűt az altot éneklő nők viselték. Ez a ruha öröklődött a családban, miközben egy idő után a keményebb szövésű vászon kényelmetlenné vált – olvasható Asztalos Enikő leírásában.  

– Kinek volt ötlete a népviselethez való visszatérés?

– Mivel a kórusruhát sokan kinőtték, és egyre nehezebb volt tisztítani, a nők varrattak maguknak egy fehér-fekete egyenruhát. Akkoriban kezdtem járni én is a kórusba, és az öreges szabású, kényelmetlen fekete-fehér ruhát nem szerettem. Volt, aki a színes kórusruha mellett kardoskodott, mások le akarták vetni, mert valósággal foszlott szét. Többször felvetődött, hogy valami újat kellene varratni, de senki sem akart pénzt kiadni erre. Mivel a Bács-Kiskun megyei Dunapataj népdalkörével régi baráti kapcsolatot ápolunk, az ő biztatásukra közösen pályáztunk új ruha varratására, de kérésünket visszautasították. Ekkor kezdtek megjelenni a Népújságban a szászcsávási viseletről írt cikkek, és a szerzőtől kértem tanácsot, hogy mit tegyek. Amikor ismertettem a kórussal, hogy milyen ruhát kellene varratni, heves viták következtek, és különösen a férfiak nem akarták elfogadni, hogy a régi viselet alapján a nők lábszárközépig érő szoknyája különböző színű legyen. Végül is kizártuk őket a megbeszélésekből, és megegyeztünk, hogy a fekete mellény, a fehér blúz és a kötény, amely elöl takarja a szoknyát, egyforma lesz, csak a szoknya színe változik. Választani lehetett a sötétkék, sötétzöld, sötétbordó szín között, mindenik alján más egyedi díszítéssel, a karnagynak pedig feketét terveztünk, és a kötényekre változó mintájú csipkét. Az egyezség megszületését követően a dunapatajiak azt javasolták, hogy hozzájuk hasonlóan Korondról vásároljunk ruhát, amit én visszautasítottam, utalva arra, hogy a néprajzkutató irányításával tervezzük meg a hajdani viseletnek megfelelően az új ruhát. Miután minden eldőlt, a Belle József Kulturális Egyesület nevében Mészáros Lehel helybeli református lelkész segítségével újra pályáztunk. Amikor biztos volt, hogy jóváhagyják a kért összeget, a tiszteletes asszony ajánlására felvettük a kapcsolatot Szabó Réka varrónővel. Eljött, mintát is hozott, amibe a lányok beleszerettek, de végül az egyezség szerint rendeltük meg a ruhákat. Júliusra már meg is varrta, és amikor a közös fénykép készítésére menve a kórustagok az úton összetalálkoztak, örömmel nézték egymást, és nagyon meg voltak elégedve. Tegyük hozzá, hogy igazuk volt, mert sokkal méltóságteljesebb, látványosabb lett a megjelenésük.

Gólya tanárnő elmondta, hogy következő lépésként folyamatban van a férfiruhák, az ing és a lájbi megvarratása, amire ugyancsak pályázat útján teremtették elő a szükséges összeget. A férfidalárda november 17-én a Vass Lajos népzenei verseny Kárpát-medencei döntőjében szerepel Budapesten. A vegyes kar pedig már próbál a december 8-i adventi kórustalálkozóra, amelyet a Küküllői Református Egyházmegye szervez 13 kórus részvételével. Az eseményen a kórus bemutathatja mutatós, szép, az eredeti alapján készült népviseletét, ami talán másokat is arra ösztönözhet, hogy őrizzék meg és kövessék elődeik jellegzetes öltözetét. Szászcsávás, ahol a régi református hagyományt őrizve azt tartják, hogy „az éneklés annyira fontos, mint a lélegzetvétel”, vendégszerető házigazdája lesz az eseménynek.