Hol a határ?

A nagy közönségsikerű Bányák és a Hogyne, drágám! után Sütő András-drámát állít színpadra: az Egy lócsiszár virágvasárnapját, a Tompa Miklós Társulat idei évadának első nagytermi bemutatóját a reformáció 500. évfordulójának emlékére október 31-én tartják, éppen fél évszázaddal a lutheri 95 tétel kifüggesztése után. 

– Mi volt előbb: a reformáció megünneplésének igénye, és ahhoz választottál drámát, vagy a Sütő szövege foglalkoztatott, a különleges alkalom pedig kapóra jött? 

– A reformáció évfordulójának apropóján kaptam a felkérést a színháztól. Először Sütő András egy másik darabjáról is szó volt, a Csillag a máglyánról. Viszont, ha már tényleg a reformációról beszélünk, akkor egyértelműen a Lócsiszárra esett a választás. 

– Tizennégy évvel ezelőtt már találkoztál Sütőnek ezzel a darabjával Béres Attila rendezésében, akkor viszont játszottál benne. Számított ez a korábbi ismeretséged a választásban?

– Nagyon jó szövegnek tartom egyébként is, most újraolvasva pedig olyan személyes és aktuális vonatkozásokat fedeztem fel benne, amelyeket rendezőként kötelességemnek tartok megfogalmazni, érvényes kapcsolódási pontokat találni a mával. 

– Milyen aktuális vonatkozásait emelnéd ki? 

– Az egyén kiszolgáltatottsága a mindenkori hatalomnak mindig aktuális téma. Amikor Sütő András megírta a darabot, eléggé kézzelfogható volt, hogy számára és számunkra a hatalom micsoda. Most is úgy tűnik, hogy egyértelmű: az éppen fennálló kormány vagy hatalom éppen mit képvisel, közben meg egyszerűen megfoghatatlan az egyszerű ember számára. Folyamatosan kicsúszik a kezünkből. Bizonyos tekintetben ugyanolyan alattomos, dörzsölt és képmutató, mint annak idején volt. De ott van a szélsőséges gondolkodás, a másként való gondolkodás kirekesztésének problematikája is. Az egyén kiszolgáltatottsága mellett ott van a felelőssége is. Az ember felelős a saját sorsáért, a családjáért, ezzel együtt a nemzetéért és egyáltalán mindazért, ami körü-lötte történik. 

Mi a jó döntés? „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?” Meddig tűrni? Meddig tart az optimizmus, a jóhiszeműség és hol kezdődik a bárgyú naivitás? Meddig tart a józan belátás és hol kezdődik a gyávaság, a tehetetlenség? Ha pedig az ember úgy dönt, hogy a sarkára áll az igazáért, melyik az a pont, amikor egy forradalmi tett átminősül terrorizmussá? Amikor elszabadul a pokol, és öncélúvá válik a saját igazam, vagy akár egy közös igazság keresése, kivívása és megvédése. 

– Milyen formában szeretnéd érvényre juttatni ezeket a – ahogy mondtad – kapcsolódási pontokat?

– Az alkotótársaimmal közösen egy mába helyezett történetben gondolkodunk – de nem túlságosan aktualizálva. Mindenképpen ki akartuk emelni a történetet a 16. századból, a Luther korából, olyan megfogalmazásban próbálunk játszani, hogy az archaikus mivoltát a történet egy kissé levetkőzze. Megpróbálunk a mából, de nem szájbarágósan fogalmazni, Sütő Andráshoz és magunkhoz hűen, megőrizve a szöveg líraiságát és szépségét. 

– Hogyan állítottad össze a szereposztást?

– A rendezett előadásaim szerep-osztását mindig nagyon nehezen szülöm meg, függetlenül attól, hogy hol dolgozom. Nagyon fontos, hogy a szereplő, akiben gondolkodom, mennyire passzol a másikhoz, milyen energiákat mozgatnak meg egymásban. Úgy gondolom, nagyon jó szereposztást sikerült összehozni, de egyáltalán: nagyon jó társulat van Marosvásárhelyen. Sokan játszottak a 2003-as előadásban: Bokor Barna (most Kolhaas Mihály) a Vencel emberei között volt, az akkor elsőéves Kovács Botond (most Nagelschmidt) szöveges szerepet kapott, Hersét játszotta. Makra Lajos szintén Mannként tér vissza, azonban most van egy fia is. Ördög Miklós Levente (most tronkai Vencel báró) Günthert, a Vencel báró barátját alakította. De Henn János, Tollas Gábor és Meszesi Oszkár is játszottak benne. Jómagam Nagelschmidtként nagyon élveztem az akkori munkát. Egyik kedvenc szerepem maradt azóta is. 

– A színész-rendező kettősségen milyen együtt dolgozni a színészkollégákkal?

– Már nem furcsa. Volt, amikor ez egy picit az volt. Többször dolgoztam már a kollégáimmal, nagyon sok szereplő például diákom is volt. Ilyen szempontból, azt gondolom, hogy egy nyelvet beszélünk. Gáspárik Attilával például viszont most dolgozom először. 

– A jogtiszteletéről híres Kolhaas Mihály képes letérni a törvény útjáról az őt ért sérelmek jóvátételének érdekében, és öntörvényű megoldást keres az ellene elkövetett igazságtalanságra – a végletektől sem retten vissza. Mit gondolsz, meddig érdemes elmenni, illetve te meddig mennél el a saját igazságodért? 

– Én azt gondolom, amit nagyon sokáig Kolhaas is hangoztat, miszerint nincsen más eszköz számunkra – főleg a kisebbségi helyzetben: első a törvényes út, a törvény lépcsőinek végigjárása. Még akkor is, ha katasztrofális, ha kálvária, végig kell járni. Utána következnek más demokratikus eszközök: a tiltakozás, az utcára vonulás, az éhség-sztrájk, vagy akár a forradalom, a polgári engedetlenség. Hogy az embert időnként milyen pofonok és milyen csapások érik, az kiszámíthatatlan. Én sem tudhatom, hogy mire vetemedem egy olyan helyzetben, hogyha egy demokratikus eljárás közben akkora veszteség ér, mint Kolhaas Mihályt. Ezért jó darab ez egyébként. Te mit csinálnál? Igen, ahogy szokták mondani: a gyerekeimért, a családomért valószínűleg ölni tudnék. De reméljük, hogy ezt nem érjük meg. 

Keresztes Franciska