Hitünk és létünk megemlékezése

A múlt, a jelen és a jövő töretlen találkozása Erdélyben

Az esztendő mindenik ünnepének van egy sajátos külső hangulata, legyen az egyházi vagy világi megemlékezés. Karácsony és szilveszter akkor is a fehéren csillogó hóhullás nosztalgiájával él bennünk, ha éppen hó nélküli volt az ünnep, virágvasárnap a rügybontó természet reménységét is jelenti. Reformáció, halottak napja, mindenszentek egymás melletti megtartásában igazi hangulatot kölcsönöz az ősz szavakban leírhatatlan természeti színpompája, de ennél többet is hordoznak így együttes megjelenésükben: múlt, jelen és jövő töretlen találkozása. Az épp 505 éves reformációi megemlékezés a szép és értékes múlt felelevenítése, halottak napja az elmúlás-megmaradás állandó jelenléte a virággazdag, sokszínű erdélyi temetőkben, míg a mindenszentek érettünk mondott imádsága az örök jövő nagy erőforrása. Ünnepeljünk együtt vagy külön, október és november találkozásának három napja hitünk és létünk lélekerősítő, színes megemlékezése.

Dr. Holló László intézetigazgató, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának egyetemi tanára:

Nincs már ezen a napon fájdalom

– Katolikus ember számára a halottak napja nem csupán az emlékezés, de a bizakodással teljes remény napja is. Nyilván ez csak a mindenszentek napjával együtt értelmezhető. Nem véletlen ugyanis, hogy a halottak napját mindenszentek napja előzi meg. Tulajdonképpen nem is halottak napján, hanem mindenszentek napján, halottak napjának vigíliáján, előestéjén imádkozunk különösképpen is halottainkért. 

Ahogy Fekete István írónk lírai prózában megfogalmazta: „...van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása”.

Miután a szeretteink halálától némi időbeli távolságot nyertünk, és kinek-kinek a kötelező gyászfolyamata is a végére ért, már nincs fájdalom, hanem megbékülve és szeretettel valljuk az apostoli hitvallás korábbi kifejezésével a „szentek egyességét”, illetve mai szóhasználattal „a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát; a test feltámadását és az örök életet”.

Krisztus szenvedett, meghalt és feltámadt, amivel legyőzte a halált. Feltámadása új fénybe állította életünket és halálunkat. Egyedi szertartásban emlékezünk halottainkra, és ünnepeljük a sok ismert és ismeretlen szentet. Kérjük az ő közbenjárásukat elhunyt hozzátartozóink számára. 

Hitünk szerint így válik nyilvánvalóvá imádságban a szentek közössége. Ez a testvéri kapcsolat a még földi életben zarándokló és az életszentség eléréséért még küzdő egyház, az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, talán még tisztítóhelyen lévő, szenvedő egyház, és végül a szentek a mennyben, kik a szentséget már elérték a győzedelmes egyház tagjai között.

A tagok egyessége nem elvont elgondolás, hanem életteljes egyesülés. Mi a szentek segítségül hívása által igyekszünk segíteni, teljes búcsút nyerni a tisztítóhelyen szenvedő lelkeknek. A búcsú a bűnbánat szentségében már föloldozást nyert bűnért járó, ideig tartó büntetés elengedése.

A gyászfolyamat gyakran nem könnyű. Éppen ezért talán jó lesz arra figyelnünk, hogy életünkben jobban szeressük egymást, hogy könnyebb legyen a gyászunk. Illetve az életben a fontos dolgokat megfelelően kell értékelnünk, hogy ami igazán fontos, arra tudjunk figyelni. Valahogy úgy, ahogy James Patterson ragadja meg a lényeget a Suzanne naplója Nicholasnak című művében: „Képzeld el, hogy az élet olyan játék, amelyben öt labdával kell zsonglőrködnöd. A labdáknak nevük is van: munka, család, egészség, barátok és becsület. Mindezeket a levegőben kell tartanod. Aztán egy napon rájössz, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, visszapattan. A másik négy labda – család, egészség, barátok és becsület – üvegből vannak. Ha ezek közül valamelyiket leejted, örökre megsérül, megreped, akár össze is törhet. Ha megérted az öt labda jelentőségét, megteremtetted életed egyensúlyát”.

Halottak napja és mindenszentek napja jó alkalom arra is, hogy a saját halálunkra gondoljunk. Bár a népi bölcsesség régen megfogalmazta, hogy „Élj sokáig, halj meg hamar!”. Az évezredes keresztény bölcsesség fohászban azt kéri, hogy „Tűztől, víztől, hirtelen haláltól, gonosz ember szándékától ments meg, Uram, minket!” Imádkozzuk mi is, hogy a szentségek kegyelmi segítségével halhassunk meg, ha eljön az idő.

Sándor István nyugalmazott református lelkész, espereshelyettes:

Reformáció és revolúció, avagy reformáció 1517-ben és ma

– A reformációról újat mondani, írni elég nehéz feladat. Mielőtt átgondoltam, hogy mit is válaszolok erre a kérdésre, eszmefuttatásként beütöttem a Google-keresőbe az ezzel kapcsolatos szavakat. 

Temérdek cikket, állásfoglalást, személyes hitvallást és tudományos értekezést lehet olvasni a különböző felületeken ebben a témában. Tehát aki dokumentálódni akar, ott megteheti. Megpróbálom azonban megfogalmazni azt, hogy mit üzen nekem ma a reformáció. 

Beleszülettem a református vallásba. Természetes volt számomra ez a közeg, ez a felfogás a maga erdélyi egyszerűségével. Mondhatni az anyatejjel szívtam magamba, hogy a Szentháromság Istenbe vetett hittel, Jézus Krisztus megváltásában bízva lehet és kell megélni a keresztyénségemet, vallásomat. Nem mellveregetve, nem tüntetve, de kitartóan, az isteni kegyelembe belesimulva. Lelkészi családban felnőve természetes volt, hogy igei, imádságos közösségben bízzak Isten bűnbocsátó kegyelmében, az Ő mindenhatóságában. Miért gondolok arra, hogy reformáció és revolúció? 

Valószínű sokan felteszik magukban a kérdést, ha ezt olvassák... A reformáció nyilván azt jelentette, és jelenti, hogy újjáalakítás. 

A reformátorok úgy látták jónak, hogy a korabeli egyházat visszaformálják, és -alakítsák úgy, hogy feleljen meg a tiszta krisztusi tanításnak. Látták azt, hogy a Krisztus váltsághalála után eltelt másfél évezred alatt nagyon sok, ami az egyházban, a vallásgyakorlatban jelen volt, nem felelt meg Jézus Krisztus eszmeiségének. 

Ezen akartak változtatni a reformáció alapelveivel: Sola Scriptura (egyedül az Írás), Sola fide (egyedül hit által), Sola gratia (egyedül kegyelemből), Solus Christus (csak Krisztus által), Soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség). Luther Márton kilencvenöt tételben fogalmazta meg, hogy miben tért el a korabeli egyház a Megváltó Jézus Krisztus tanításától. Nyilván ez egyrészt nagy megbotránkozást, felháborodást okozott, keltett az egyház berkeiben, a falusi papoktól kezdve egészen a pápaságig.

És itt jön be a revolúció, a forradalmi megnyilvánulás, Európa-szerte elterjedt a hitújítás eszméje, egyre többen elfogadták a reformáció tanait, amelyek a Biblián alapultak.

Teret hódított az anyanyelven történő igehirdetés, megszülettek a nemzeti nyelveken olvasható bibliák, az egyszerű nép számára is hozzáférhetővé vált Isten Igéje.

Az oktatás és sok egyéb területen is friss szelek kezdtek fújni. A protestáns egyházak megszakították a kapcsolatot Rómával, önálló szervezeteket alkottak, Európa-szerte a fejedelmek, uralkodók az új tanítás mellé álltak, felpártolták a reformáció mozgalmát.

És akkor néhány szót a gondolatom második feléről. Isten a 16. században Lutherre, Kálvinra, Zwinglire és a többi karizmatikus reformátorra bízta az egyház ügyét. Szent Lelke által arra indította őket, hogy az egyszerű, tegnap és ma és mindörökké érvényes Isteni Igét adják tovább mint aranyalmát ezüsttányéron a mindenkori, Igére szomjas embereknek.

Rávilágítottak arra, hogy Jézus mindig az adott hallgatósághoz szólt, ahhoz igazította beszédét, példáit. Belefoglalták a tanításukba, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. (Jn. 14, 6) 

Ő igét hirdetett zsinagógában, a jeruzsálemi templomban, a pusztában, hegy tetején, hajón, a tenger partján. A lényeg az volt, hogy Őt hallgassák. 

A mai világban is rá kell jönnünk arra, hogy az egyház és benne mindnyájunk fő feladata az Igéhez való ragaszkodás, annak a hirdetése, Jézus tanításának megélése a mindennapokban. „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat”. (Jakab 1, 22. Bibliafordítás, Budapest 1996.)

A mai egyház, annak tisztségviselői, függetlenül a viselt címtől, beosztástól, a Krisztus-test tagjai, mind oda kell álljunk az Ige mértéke mellé, és meg kell vizsgálnunk magunkat, megfelelünk-e Jézus Urunk elvárásainak, hol és milyen vadhajtásaink, egyéni ambícióink vannak. Meg kell tartanunk az alapot – Sola Scriptura – egyedül a Szentírás –, és arra kell felépítenünk egyéni, egyházi és közösségi életünket.

Bizonytalan világunkban, amikor annyi a kihívás körülöttünk, nagyon sokfelőlről veszélyeztetve vagyunk, támadásoknak vagyunk kitéve, vissza kell térnünk a gyökerekhez. 

Így tudunk a világ világossága lenni, így maradhatunk meg egyénileg és mint egyház is. Soli Deo gloria. Legyen mindenkor Istené a dicsőség!

Szabó Előd ürmösi lelkész, a Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör esperese:

Bölcsességgel és hittel

– Érdekes időszak ez… Kinézek az ablakon. Pont olyan kép köszön vissza rám, amilyennek az októbert, az őszt elképzelni, sablonosan jellemezni szoktuk. Borongós, homályos, hűvös, esős. Legtöbben ilyenkor, ha kinéznek az ablakon, elszomorodnak a sebesen elmúlt napsütéses nyárra emlékezve. 

Önző az ember, és gyakran összetéveszti a gyönyört, az élvezetet a boldogsággal, az örömmel, az élet értelmével. Ennek a tévedésnek a következményeként a fiatalságunkat, a tavaszainkat és nyarainkat, a napsütéses időszakainkat, a zavartalan, felhőtlen kék eget, a győzelmeket, a beteljesedést, a sikereket jónak, az időskort, a hideg őszt és fagyos telet, a vereségeket, a csalódást, a kudarcot rossznak minősítjük. 

És amikor keseregve nézzük az ablakon pergő őszi esőcseppeket, vagy számláljuk csalódásaink és szenvedéseink keserű cseppjeit lelkünk ablakán, a múlt évezredes mélységéből a szenvedő Jób bölcsessége figyelmeztet minket: „Úgy beszélsz te is, ahogy a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (Jób könyve, második fejezet.) 

De a Prédikátor könyvének bölcs írója is megszólít akkor, amikor napos és borús órákra, napokra osztjuk életünk idejét: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt… Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a táncnak, és megvan az ideje a gyásznak.” (Prédikátor könyve, harmadik fejezet.)

Az ősz hangulata borongóssá teszi gondolatainkat. Október 6-án és 23-án tragikus történelmi események elevenednek meg közösségi emlékezetünkben. Október 31-én, a reformáció ünnepén a megújulás örök vágyát fogalmazzuk meg, de közben eszünkbe jut, hogy előtte és utána mennyi vér és szenvedés övezte a kereszténység és a vallások útját az emberiség történelmében. 

Végül pedig november első napján elcsendesül zajongó elménk, és miközben a megérett vagy viharos szélben túl korán elhullott gyümölcsökre, elhunyt szeretteinkre emlékezünk, mindünknek eszébe jut saját elmúlásunk elkerülhetetlen valósága is. 

Forradalmaink, a minden igazságért és egyenlőségért folytatott küzdelem elbukása, a reformáció eszméinek eltorzulása nem kell végérvényesen elkeserítsen és azt mondassa velünk: nem érdemes próbálkozni, mert úgysem változik semmi. 

Mint ahogy életünkben is tapasztaltuk, hogy amíg valami sikerült, amíg valami megépült, amíg valaminek a mesterei lettünk, addig sokszor elbuktunk, sokszor tévedtünk, sokszor – zsákutcákba keveredve – az újrakezdést és a visszafordulást is meg kellett tanuljuk. 

Az Isten által teremtett világ nem olyan egyszerű, nem is lehet olyan egyszerű, mint amilyennek mi sokszor szeretnénk. 

Mindennek rendelt ideje van, és ahogy a szépségnek, a gyönyörnek, az élvezetnek megvan az ideje, az értelme, a fontossága, úgy van ideje, értelme és fontossága a nehézségnek, a szenvedésnek is. Ha, Jób szavait használva, bolondokként beszélünk, akkor – értelmetlennek nevezve a halál árnyékának völgyében vezető utat – lázadunk ellene. Az élettapasztalat bölcsessége és az Isten jóságába és szeretetébe vetett hit azonban képessé tesz arra, hogy életünk részeként kezeljük és elfogadjuk az életünk egén megjelenő és időnként életünket megrázó viharfelhőket. 

Nem véletlen, hogy a nagyszüleink korában az idő évenkénti körforgásában helye volt a vigalom, a mulatság, a csend és az önvizsgálat megszabott szakaszának. 

Ezt a rendet mára elavult múzeumi örökségként megbontottuk, és csak a harsogó öröm óráit hajszoljuk, a fájdalmat, a gyászt, a csalódásokat kényelmetlen igazságokként letagadjuk és elrejtjük.

Az évszakok alakulását és jellemzőit azért nem tudjuk befolyásolni, s éppen a borongós őszi hangulat segíthet, és ünnepeink, alkalmaink, melyeket évről évre életünk részeként szentelünk meg. 

Bölcsességgel és hittel emlékezzünk a történelem véresen és kegyetlenül is dicsőséges, értékes küzdelmeire; bölcsességgel és hittel álljunk meg a sírok mellett, melyekbe nem családunkat, nem a szeretetet, nem a szolgálatot, nem a ragaszkodást temettük el, hanem ezen érzések és fogalmak egy-egy hordozóját; bölcsességgel és hittel fogadjuk el és értelmezzük életünk kudarcait, csalódásait, szenvedéseit, melyek nem szabad sóbálvánnyá merevítsenek, hanem erősebbekké és együttérzésre alkalmasabbakká kell tegyenek minket.

Kinézek az ablakon. A borongós égen látom, hogy Isten fénye áthatol rajta. Az esőcseppek Isten tápláló és megtisztító gondoskodását közvetítik. Megborzongok az őszi hűvösségtől, de hálás vagyok, hogy otthonom falai között meleg van, és még hálásabb, hogy az otthon mulandó falain kívül az Örökkévaló Szeretet melegsége is mindig körülvesz engem.

Tamás János csíkszeredai evangélikus lelkipásztor:

Halottak napján mindenkit a temetőbe szólít a világosság reménysége

– Az evangélikus egyház november hónapi igéje Ézsaiás próféta könyve 5. részének 20. verse: „Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség…”.

És kérdezem, mint ahogyan a gazdag ifjú tette Jézustól: „…mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”. (Mk 10,17.) 

Azt a világosságot, mely megtart és eljuttat az örök világosságba. Avagy sötétség itt e földi életben és kimondani is nehéz, örök kárhozat. Rajtam múlik? Mit kell tennem? Ki segíthet? Kinek segíthetek, hogyan? Ugye, a te kérdésed is? Evangélikus lelkipásztor vagyok. Tudnék sokat, hosszan mondani válaszként. Hadd idézzek az Ágostai hitvallás apológiájából, melyet hiszek és vallok. „A szentek tiszteletéről… a szentekről megemlékezhetünk azért, hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket, hivatásunk szerint… Azt azonban nem tanítja a Szentírás, hogy a szentekhez fohászkodjunk és a szentektől kérjünk segítséget. Mert egyedül Krisztust állítja elénk közbenjáróul, engesztelésül, főpapul és szószólóul. Őt kell segítségül hívnunk, és megígérte, hogy meghallgatja könyörgésünket…”. (Konkordia-könyv/Az Evangélikus Egyház hitvallási iratai). 

Meghallja könyörgésünket, melyet halottak napján kimondunk, vagy csupán egy égő gyertya elhelyezése által szerettünk sírján kifejezünk. Jézus tanítja, hogy imádkozzunk, forduljunk hozzá érettünk és szeretteinkért. Mindazokért, akik fontosak számunkra. Minden szükségben. Ő az, ki bármit megadhat. Őt illeti meg ez a tisztelet. Nem kívánok senki mást tisztelni vagy imádni, mert övé a dicsőség. Övé a világosság a mindennapi sötétségemben. Őáltala lehet örök világosságom egykoron. Így mindazoknak, akik elhunytak. Az örök élet reménységének gyertyáját/világosságát helyezik el minden évben halottak napján híveink. Ezzel a hittel? A hit csírája megvan. Szokásként? De él. Kilométereket utazva sem hagyják el. Szeretteink élete, mindaz, amit kaptunk áldásként, örökségként őrizzük. Majd’ mindenkit temetőbe szólít halottak napján a világosság reménysége. 

Igen. Az elhelyezett gyertya mellett lehet kimondott szóval könyörögni elhunyt szerettünkért Istenhez. Ahogyan saját betegségünkben, gyengeségünkben, mulasztásainkban Istenhez fordulunk, és nemcsak, hanem gyermekünk, hitvesünk mellettünk élő szerettünk megpróbáltatásait is Isten elé visszük, mert hisszük: tőle jöhet erő és kiút a veremből. 

Így kérhetjük Tőle, legyen irgalmas elhunyt szerettünkhöz. Egyedül Krisztus érdeme, amelyben bízunk. Érettem, érette lehet örök világosságunk. 

Örök világosságot kívánunk elhunyt szerettünknek, magunknak. Tehetünk érte. Van közbenjárónk, Megváltó Urunk, ki értem, érte is szenvedett a Golgotán. Sötétben tapogatózó életembe beragyoghat Isten világossága mint gondviselő Atya. Krisztus hallatni akarja hangját: „úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. Sötétben, hogy lássunk, fel kell szerelnünk egy lámpát. Legyen ez mindenekelőtt egy tükör, amelybe nézünk: Jézus hegyi beszéde, tanítása. (Máté evangéliuma, 5-6. rész.) Olvassátok el, és mindezek tükrében igyekezzetek lámpás, világosság lenni. Így lesz számotokra Isten világosság már most, itt, a halál árnyékának völgyében, és egykoron örök világosság odaát. Ennek a világosságnak a hitével gyújtsatok gyertyát, imát mondva elhunyt szeretteinkért halottak napján.