Horváth István (Magyarózd, 1909. okt. 9 – Kolozsvár, 1977. jan. 5.): költő, író. Szülei földmunkások voltak. Fiatalon bukaresti és bp.-i gyárakba került, 1924-től Kolozsvárott élt, földműves. 1940-ben a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban kisegítő szolga, majd altiszt az egyetem bölcsészeti karán. Jékely Zoltán ajánlására a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon és a Termés közölte első verseit és elbeszéléseit. 1943-ban Kolozsvárt jelent meg Az én vándorlásom c. verseskötete, 1944-ben megjelent Kipergett magvak c. novelláskötete. Szemléletére a népi mozgalom ideológiája hatott. 1945 után a romániai magyar irodalom egyik vezető képviselője, 1945–1953 között a földművesek számára kiadott Falvak Népe c. hetilapot szerkesztette, 1956–58-ban az Utunk belső munkatársaként dolgozott. Sorra jelentek meg verseskötetei Kolozsvárt és Bukarestben. A paraszti munka és kultúra átalakulását ábrázolta Törik a parlagot (Bukarest, 1950), Balogh Eszti hajnala (Bukarest, 1954), Csali gróf (Bukarest, 1955) c. regényeiben, valamint A csere (Bukarest, 1951), A szürke kos (Bukarest, 1950), Nyomok a porban (Bukarest, 1969) és Örvénylő harmatcseppek (Kolozsvár, 1976) c. elbeszélésköteteiben. Gyermekversei, valamint meséi a népi mesevilágba vezetnek el. Magyarózdi toronyalja (Kolozsvár, 1971) c. könyvében szülőföldjének néphagyományait gyűjtötte össze. Petre Solomon fordításában 1954-ben Bukarestben románul is megjelentek versei. Románia Szocialista Köztársaság Állami Díjával tüntették ki. Halálos baleset érte. Művei: Harmat a fűszálon (Bukarest, 1968); Tornyot raktam. Összegyűjtött versei (szerk. Páskándi Géza, bev. Deák Tamás, Bukarest, 1972); Kiáltás halál ellen (Kolozsvár, 1973); Visító csend (versek, Bukarest, 1975); Az idő vízesése (versek, Bukarest, 1977).
László Polikárp (Nagygalambfalva, 1849. okt. 10 – Medgyes, 1910. máj. 15.): Ferenc-rendi paptanár. Székesfehérvárott és Bp.-en tanult. Tanított Csíksomlyón, Kolozsvárt, Vajdahunyadon, Mikházán. 1883-tól 1903-ig az erdélyi ferences rendtartomány főnöke volt. 1903-tól 1909-ig a római rendi központban dolgozott. Egyik előkészítője és szövegezője volt a XIII. Leó pápa által 1897-ben kiadott ferences rendi szabályoknak, melyek segítségével a rend mindhárom ágában – ferencesek, minoriták, kapucinusok – véghezvitték a rendi élet reformját.
Szacsvay Imre (Irsa, 1854. okt. 10 – Bp., 1939. máj. 23.): drámai színész, a magyar színjátszás klasszikus stílusának egyik legjelentékenyebb képviselője. A színitanoda elvégzése után, 1874-ben vidékre szerződött. Legtovább Kolozsvárott működött, ahonnan 1884-ben Paulay Ede meghívására a bp.-i Nemzeti Színházhoz került, amelynek 1913-ig, nyugalomba vonulásáig tagja maradt, 1909-ben örökös tagja lett. 1924-ig a Színiakadémia tanára volt. Ösztönös, de szerepeit mélyen átélő színész. Patetikus hangvétele a naturalizmus térhódításával időszerűtlenné vált. Rövid ideig Boér Emma színésznő volt a felesége. F. szerepei: Petur (Katona: Bánk bán); Shakespeare színműveiben: Othello, Mac-Duff (Macbeth), Antonius (Julius Caesar), Theseus (Szentivánéji álom), Prospero (Vihar), Autonio (Velencei kalmár), Leontes (Téli rege), Achilles (Troilus és Cressida), Claudius (Hamlet), Brutus (Juliul Caesar) és Lear király; Bannai Gerő (Szigligeti: Rang és mód); Mózes (Rákosi: Elnémult harangok). M. Életem és emlékeim (Bp., 1940).
(Folytatjuk)
