2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Híres erdélyi magyarok

Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában. 

Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában. 
SZABÓ DEZSŐ (Kolozsvár, 1879. jún. 10 – Bp., 1945. jan. 5.): író, kritikus, publicista. Kolozsvári protestáns kistisztviselő család fia. A bp.-i bölcsészettudományi karon magyar–francia szaktárgyakból tanári diplomát szerzett mint Eötvös-kollégista. Egyetemi évei alatt főleg magyar és finnugor nyelvészettel s francia irodalommal foglalkozott. 1905–1906-ban egy évet Párizsban töltött. Hazatérése után gimnáziumi tanárként különböző városokban tanított: Székesfehérvárt (1907–1908), Nagyváradon (1908), Székelyudvarhelyen (1909–1911). Publicisztikai munkásságát Székesfehérvárt kezdte egy antiszemita cikksorozattal. Pár év múlva, Székelyudvarhelyen Ady lelkes propagátora. Részt vett a tanári bérmozgalmakban. Éveken át a Nyugat és a Huszadik Század munkatársa, ahol magyar és francia irodalmi tárgyú esszékkel jelentkezett. Első novellái is a Nyugatban jelentek meg. Az individualizmus csődje c. tanulmánya körül támadt vita miatt csakhamar szakított az említett folyóiratokkal. 1913-ban Sümegre helyezték, 1914-ben Ungvárra, mindkét ízben fegyelmi úton. 1918-ban Lőcsén volt tanár, innen került a forradalom alatt Bp-re. Az 1918-as 
„őszirózsás” forradalmat még örömmel üdvözölte, de a proletárdiktatúra idején vidékre „menekült”. Legnagyobb hatású regényét, a még 1918-ban befejezett Az elsodort falut, a Horthy-korszak a maga igazolásának tekintette. Az 1920-as évek első felében ünnepelt író. Tanári állásáról lemondott, és kizárólag írásaiból élt. 1920–1921-ben a Virradat vezércikkírója, 1921-ben a Nép munkatársa, 1923 jan.-jában Auróra címmel lapot indított; ez hamarosan Élet és Irodalom címmel jelent meg az év végéig. Regényein, publicisztikáján, előadásain „nevelődik” a 20-as évek egyetemi hallgatósága. Előadásainak hatása részint közéleti témáiban, részint szuggesztív szónoki tehetségében és nyelvi erejében gyökerezett. De később egyre inkább önmagát ismételte, társadalmi és politikai tanításai zsákutcába jutottak. A fiatal Szabó Dezső forradalmi megújulást sürgető kezdeményezései csakhamar romantikus parasztszemléletbe szűkültek; ő maga pedig valósággal beleveszett önimádatába és a pillanatnyi hatásra számító nagyotmondások s az öncélú retorika áradatába. Az 1920-as évek vége felé fajvédő eszméi mindinkább szembekerültek a német imperializmus magyarországi terjeszkedésével. Végül is szembefordult a Horthy-korszak vezetőivel és korábbi fegyvertársaival is, akiket pamfletszerű írásaiban élesen támadott (Kritikai Füzetek, 1929, majd pedig Ludas Mátyás Füzetek, 1934 – 1942). Utolsó éveiben önéletrajza (Életeim) kötötte le minden idejét. Élesen szemben állott a német megszállás és a nyilasuralom terrorjával. A főváros ostroma alatt halt meg a légiriadók izgalmaitól és a pinceélet nélkülözéseitől tönkrement szervezettel. – Fő művei: Nyelvújítási tanulmányok (Bp., 1903); A vogul szóképzés (Bp., 1904); Nincs menekvés (r., Ungvár, 1917); Napló és elbeszélések (Gyoma, 1918); Mesék a kacagó emberről (Bp., 1919); Az elsodort falu (r., Bp., 1919); Egyenes úton (Bp., 1920); Tanulmányok és jegyzetek (Bp., 1920); Ölj! (elb., Bp., 1921); Csodálatos élet (r., Bp., 1921); Panasz (Bp., 1923); Jaj! (elb., Bp., 1924); Segítség! (r., Bp., 1925); Tenger és temető (elb., Bp., 1925); Összegyűjtött munkái (I – XVI., Bp., 1926); Megered az eső (r., Bp., 1931); Feltámadás Makucskán (két elb., Bp., 1932; 1956, Komlós Aladár előszavával); Karácsony Kolozsvárt (r., Bp., 1932); Az egész látóhatár (I – III., tanulmánygyűjtemény, Bp., 1939); A bölcsőtől Buda estig (önéletrajzának első része Bp., 1944); Ének a révben (r., Bp., 1947); Életeim (Nagy Péter előszavával, (I – II., Bp., 1965). 
KISS ERNŐ (Temesvár, 1799. jún. 13 – Arad, 1849. okt. 6.): honvéd altábornagy, az aradi tizenhárom vértanú egyike. Volt császári tiszt, a Hannover huszárezred ezredese. 1848 nyarán felajánlotta szolgálatát a magyar kormánynak, 1848. okt. 12-én tábornokká és a bánsági sereg főparancsnokává nevezték ki. 1848. dec. 22-én altábornagy, 1849. jan. 9-én országos főhadiparancsnok lett. Világos után Haynau Aradon, a tizenhárom honvéd tábornok között őt is kivégeztette.    
(Folytatjuk)

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató