Híres erdélyi magyarok (1000–1990)*
2013-03-15 14:00:29
- Kuti Márta
Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.
Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában.
Pálffy Endre (Maroshévíz, 1908. márc. 12–Bp., 1975. nov. 16.): irodalomtörténész, címzetes egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora (1976). Tanulmányait a kolozsvári egyetemen és a Sorbonne-on végezte. 1931-ben kapott román–francia szakos tanári oklevelet a kolozsvári egyetemen. 1931-től Nagyenyeden tanár a Bethlen Kollégiumban. 1937–40-ben N. Iorga professzor meghívására egyetlen magyar előadója volt a Vălenii de Munte-i szabadegyetemnek. 1941–1945 között Naszódon a román líceum és kollégium tanára, majd igazgatója. 1945-től Bp.-en a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (VKM) előadó, majd főosztályvezető, részt vett az általános iskola, a dolgozók iskolája létrehozásában, a középiskolák államosításában. 1949–1955 között a Bp.-i Pedagógiai Főiskola román tanszékének tanára. Több jegyzetet, tankönyvet írt; irodalomtörténeti tankönyveket szerkesztett a magyarországi román középfokú oktatás számára. 1955-től a bp.-i ELTE román tanszékének docense, c. egy.-i tanár (posztumusz, (1976). Öt évig a Foaia Noastră c. román nyelvű hetilap főszerkesztője. Irodalomtörténeti munkássága a román irodalommal, a magyar–román művelődési és az orosz–román irodalmi kapcsolatokra terjedt ki, s e tárgykörökből számos tanulmányt publikált szakfolyóira-tokban. A román irodalom története c. könyve magyar viszonylatban az első ilyen természetű összefoglaló munka. Művei: Magyar nyelvtan és olvasókönyv a román tannyelvű gimnáziumok 1., valamint a polgári iskolák felső osztályai számára (Kelemen Bélával, Bp., 1941); Istoria literaturii române pentru clasa a 3-a medie. Manual provizoriu (Domokos Sámuellel, Bp., 1953); Istoria literaturii române pentru clasa a 2-a şcolilor medii (Domokos Sámuellel, Bp., 1955); A román irodalom a 20. században (Bp., 1957); A román irodalom története (Bp., 1957); Román társalgási könyv (Bp., 1960); A román irodalom története (Függelék: Kozocsa Sándor-Radó György: A román irodalom Magyarországon, Bibliográfia; Bp., 1961); George Coşbuc élete és költészete (Bp., 1973).
Jankó János (Pest, 1868. márc. 13–Borszék, 1902. júl. 28.): etnográfus, Torda, Kalotaszeg, a Balaton-mellék néprajzának, továbbá Nyugat-Szibéria hanti (osztják) népességének kutatója, az összehasonlító tárgyi néprajz egyik első hazai művelője… Tanulmányait a bp.-i egyetem földrajz szakán végezte. Olaszországi és észak-afrikai tanulmányutak után 1890-ben az angol és francia föld- és néprajzi intézeteket tanulmányozta. 1892–93-ban tanársegéd a bp.-i földrajzi intézetben, 1894-ben az MNM néprajzi osztályára került. A berlini Museum für Völkerkunde tanulmányozása után ismételten beutazta Mo.-ot, és felállította az ezredéves kiállítás néprajzi faluját. 1896 nyarán gr. Zichy Jenő megbízásából az oroszországi néprajzi gyűjteményeket tanulmányozta (Szentpétervár, Moszkva, Nyizsnyij Novgorod). A harmadik Zichy-expedíció tagjaként 1898-ban a Kaukázusból indult, majd a fekete-tengeri és volgai vizsgálatok után Tobolszkban különvált Zichyéktől, s három hónapon át néprajzi és antropológiai gyűjtést végzett az Ob és Irtisz vidékén az osztjákok (hantik) között. Hazatérve megírta nagy jelentőségű halászati munkáját. Gyűjtőúton érte korai halála. – Művei: Gróf Benyovszky Móric életrajza (Bp., 1889); Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar(székely) népe (Bp., 1893); Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja (Bp., 1897); A néprajzi gyűjtemény leírása (Zichy Jenő gr. kaukázusi és közép-ázsiai utazásai I. Bp., 1897); A magyar halászat eredete (Herkunft der magyarischen Fischerei); Zichy Jenő gr. harmadik ázsiai utazása (Dritte asiatische Forschungsreise des Gr. Eugen Zichy, I. Bp., 1900); A balatonmelléki lakosság néprajza (Bp., 1902).
Dósa Elek (Marosvásárhely, 1803. márc. 15–Pest, 1867. nov. 17.): jogász, jogakadémiai tanár, az MTA tagja (l. 1861, t. 1865). Hazai és külföldi tanulmányok után 1831-től a marosvásárhelyi jogakadémia tanára, a szabadságharc alatt kormánybiztos, amiért várfogságot szenvedett (1849–53). Ügyvéd, majd 1862-től haláláig ismét jogtanár Marosvásárhelyen. 1866-tól országgyűlési képviselő, ill. annak alelnöke volt. Irodalmi munkássága előtanulmánynak indult az 1848-as kodifikációhoz, minden kritika nélkül teljes képet adott az erdélyi tételes jogról annak megvizsgálása érdekében, hogy mit lehet abból a tervezett kodifikáció során fenntartani. Művében tudatos hallgatással mellőzte az osztrák polgári jogot, amely már akkor egyre inkább befolyásolta a magyarországi jogintézmények alakulását. Élete végén egyházjoggal foglalkozott. Fontos Az erdélyhoni jogtudomány (I–III. Kolozsvár, 1861, az MTA nagyjutalmát kapta érte 1865-ben); Az erdélyhoni evangelico-reformátusok egyházi jogtana (Pest, 1863) c. műve.
Nyireő István (Nagybánya, 1893. márc. 20–Bp., 1977. máj. 15.): könyvtáros. A kolozsvári tudományegyetem bölcsészettudományi karának elvégzése után könyvtáros 1916-tól a kolozsvári, 1919-től a pozsonyi egyetemi könyvtárban. 1920-tól a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségén dolgozott, majd áthelyezték az OSZK-ba (1923). Tervei szerint növelték a könyvtári célra szolgáló helyiségek alapterületét az MNM épületén belül. A debreceni egyetemi könyvtár igazgatója lett (1929). 15 éves tevékenysége során a 40 000 kötetes állományból félmillió kötetes modern könyvtárat alakított ki. Egyetemi magántanárrá habilitálták (1934). 1945 után az Akadémiai Könyvtárhoz osztották be, és megbízták a különgyűjtemények, az olvasótermek megtervezésével. Az MTA Földrajzi Könyv- és Térképtárába került (1954), terveket készített az Országos Széchényi Könyvtár várbeli elhelyezésére (1959). Könyvtári vonatkozású tanulmányokat írt: Könyveink és nemzeti kultúránk (Bp., 1921); Az iskolán kívüli népművelés eszközei (Bp., 1922); A könyvtártudomány mai törekvései (Bp., 1930).
Téglás Gábor (Brassó, 1848. márc. 23–Bp., 1916. febr. 4.): régész, tanár, az MTA l. tagja (1888). Egyetemi tanulmányai után 1871-től a dévai főreáliskola tanára, 1883-tól 1904-ig igazgatója. Ifjabb éveiben Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival foglalkozott. Később a római kori Dáciát választotta tanulmányai fő tárgyául. Felásatta a várhelyi (szarmiszegethusai) amfiteátrumot, s a dévai múzeumot gazdagította az innen kikerült leletekkel. Feltárta a dáciai limes nyugati szakaszának egy részét. Jelentős eredményeket ért el a római kori erdélyi bányászat kutatása területén. A Hunyad vármegyei történelmi és régészeti társulatnak hosszú időn át múzeumi igazgatója, majd tiszteletbeli igazgatója. Régészeti dolgozatai az Archeológiai Közleményekben, ókori bányatörténeti tanulmányai a Bányászati és Kohászati Lapokban jelentek meg. – Fontosabb művei: Hunyad megye története (I. Bp., 1902); Az alföldi sáncok Maros–Duna közi csoportjának helyrajza. (Bp., 1904); Limes-tanulmányok (Bp., 1905); Dácia megdűlésének története (Bp., 1913).
(Folytatjuk)
