2024. december 26., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amikor azon gondolkodtam, mit is írjak ma, huszonhárom évvel az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres események után, Marosi Barna közíró szavai jutottak eszembe.

Amikor azon gondolkodtam, mit is írjak ma, huszonhárom évvel az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres események után, Marosi Barna közíró szavai jutottak eszembe: „A mesterséges ostromállapot ellen egyetlen gyógyírt tudok, (...) a csöndes és halk szavú népi diplomáciát. Hiába esküdt ellenünk a múlt és a tegnap, a mindent túlélő diktatúra, hiába esküdt ellenünk a hatalom, ebben a városban, magyarok és románok, egymás mellett élésre vagyunk ítélve! Éppen ezért egyfajta örök diplomáciára, jószolgálatra van szükség most is: hogy újra kezdjünk beszélni egymással. A lépcsőházakban, az utcán, az üzletekben, a közös kertekben, a gyárakban, öltözokben, a gépcsarnokokban, a kantinokban, a játszótereken, mindenütt... Talán az asszonyok, a fiatalok, a gyermekek értenek könnyebben szót. Bízzunk kölcsönösen a hétköznapi, közvetlen emberi szóban, a legbanálisabb szövegekben, kérdés-feleletekben, bízzunk az éloszó erejében. Azt hiszem, a szavakból észrevétlenül épül híd a lelkek között”. Ugyanabban az írásban arról is beszél, hogy
„hiába izzik a gyűlölet, ha beszélni tudunk egymással”. A fentieket három héttel az események után vetette papírra, amikor Vásárhelyen még félve jártunk az utcákon, a legkisebb moccanásra gyanakvóan néztek hátra az emberek, amikor féltek megszólalni magyarul.

Huszonhárom esztendő telt el azóta. Az akkori egyetlen magyar nyelvű felirat miatt kirobbant magyarellenes pogromkísérlet lassan történelemmé szelídül. Az akkoriban napirenden elhangzott fenyegető, vad nacionalista szövegek kevés kivétellel még a legszélsőségesebb politikusok, politikai formációk szókincséből is kikerültek, s ha netán valaki mégis ezekre fanyalodna, saját nemzettársaiból is ellenérzést vált ki. A '90 áprilisában megjósolt „gyógyír”, a halk szavú, népi diplomácia úgy tűnik, valóban hatott. Lassan elindultunk a normalitás útján, Marosvásárhelyen senkinek sem kell már félnie. Igaz ugyan, hogy nemegyszer még ma is keményen meg kell küzdeni egy-egy magyar iskola- vagy utcanévért ( lásd a 2-es iskola vagy a Kossuth utca esetét), időnként valakik még mindig lefestik a magyar feliratot a település határán, egy-egy sajtótermék még ma is napi rendszerességgel, fáradhatatlanul ontja az uszítás fogalmát simán kimerítő irományokat, anélkül, hogy bárki felelősségre vonná. Időnként egy-egy „kibeszélős” tévéműsorban vagy választási kampányban előkerül ma is a „magyar kártya”. Szerencsére kevés és egyre kevesebb sikerrel. Minden jel szerint lassan, de biztosan épül az a bizonyos híd a lelkek között.

Emlékezni mégis kell azokra a napokra. Azért, hogy soha többé ne történhessen meg.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató