Hetedik túranap a Karakorum hegységben (2.)

*Közeledünk a K2-höz a Godwin-Austen-gleccseren
Fotók: Veress Zsombor

Pakisztán (14.)

Fotózkodás a K2 alaptáborban

Már órák óta gyalogoltunk a Concordia tábor és a K2 alaptábor között, kimerülve közeledünk a K2 alaptáborához, amikor egy távoli moréna tetején ismerős alak körvonalai tűntek fel. Túrabotjával megfontoltan lépegetett, mintha Mózest láttam volna a pusztában. Mondom a túratársaknak, hogy szerintem ez Varga Csaba, és valóban ő volt. Amikor ő is felismert bennünket, játszi könnyedséggel szaladt le a sziklákon, hogy üdvözölhessen bennünket. Ő egy-két nappal hamarabb jutott fel az alaptáborba, és egy akklimatizációs kör során már meg is járta magát az 1-es táborban. Elmondta, hogy azért mászott fel a moréna tetejére, mert némi térerőt próbált befogni telefonkészülékével, de nem sikerült. Azt is elmesélte, hogy a következő nap folytatja akklimatizációs mászásait, és néhány napig a 2-es táborban fog maradni. Egyéb sem kellett nekünk, nekiestünk Csabának, és úgy szétfotóztuk magunkat vele csapatosan és egyenként is, hogy már én restelltem magam. Háttérnek keresve sem találtunk volna jobbat, hiszen a K2 lábánál voltunk. Kedves Csaba, ha valaha olvasod ezeket a sorokat, tudd, hogy nagyon büszke voltam/vagyok rád, és most is könnybe lábad a szemem, amikor azokra az arany percekre gondolok. A Jóisten legyen veled minden utadon! 

Karr Gilkey titokzatos eltűnése 

Mielőtt elértük volna a K2 alaptábort, ki kellett még pipálnunk egy látnivalót, és felkerestük a közelében fekvő Art Gilkey-emlékhelyet, amelyet azoknak a hegymászóknak szenteltek, akik a K2-n, a Broad Peaken és a környék más csúcsain hunytak el tragikus körülmények között. Az odavezető mászás azonban az utolsó cseppnyi energiánkat is felemésztette, mert az minden eddiginél nehezebb és körülményesebb volt, annyiszor eltévedtünk a kőhalmok közt, hogy azt hittük, már meg sem találjuk. Aztán végre-valahára nyomára bukkantunk az amerikai geológusról és hegymászóról, Arthur Karr Gilkey-ről elnevezett emlékhelynek, ami nem olyan látványos, mint az, amit az Everest felé vezető ösvényen láthattam, de azért illik erről is ejtenem néhány szót. Gilkey egy 1953-as amerikai K2-es expedíció során kapott tüdőembóliát a 3-as táborban. Expedíciótársai azonnal visszafordultak, hogy mentsék az életét, ám az ereszkedés során a hálózsákba csavart Gilkey rejtélyes körülmények között eltűnt. Úgy vélik, hogy egy lavina sodorta el, de mások azt feltételezik, hogy azért szabadította ki magát a kötelékből, hogy megkímélje csapattársait a további kockázatoktól. Gilkey földi maradványait 1993-ban fedezték fel, amikor az kiolvadt a K2 déli oldalának tövében lévő gleccserből. Mert bizony a jég a Karakorum eme távoli szegletében is olvadozik, méghozzá nem is kis mértékben. Egyes leírások szerint 30 esztendővel korábban a sziklás kiszögellésen elhelyezett emlékművet még közvetlenül a gleccser felszínéről lehetett elérni, mi azonban már csak egy körülbelül 50 méteres kapaszkodóval juthattunk fel hozzá, mert a gleccser visszahúzódása miatt az emlékműhöz vezető kapaszkodó magasabbá vált.

Út a vad hegy felé

A K2 nem csak híres, veszélyei miatt a világ egyik leghírhedtebb hegye. Kegyetlen, más forrásokban vad hegynek is nevezik, mert az Annapurna és a Kancsendzönga mellett a három leghalálosabb hegy egyike. Ott álltunk a lábánál, és azon elmélkedtem, hogy ha mi, akik már 8. napja a hegyekben voltunk, és mindeközben vért izzadva, olykor emberi tűrőképességünk határát súroltuk ahhoz, hogy feljuthassunk az alaptáborig, 5000–5100 méteres magasságig, hogyan képesek mások hónapokat nomád körülmények között tölteni, és egyáltalán hogyan képes ember még magasabbra, netán a 8611 méteres csúcsra feljutni? Az a magasság összeférhetetlen nem csupán az emberi, hanem mindenféle élettel, egy olyan halálos közeg, amelyet a legtöbb ember csak pótlólagos oxigén használatával képes elviselni, azt is csak rövid ideig. És ha használ is extra oxigént, a hegy különböző nyaktörő kockázatai, mint például a jégfalmászások, a gleccserszakadékokon való átkelések, a nagyon meredek, kitett hegyoldalakon való kapaszkodások, a jég- és kőomlások, a -30 Celsius-foknál is alacsonyabb hőmérséklet, a kiszámíthatatlan időjárás, a hirtelen viharok önmagukban is olyan rendkívüli veszélyeket jelentenek a mászás minden szakaszán és pillanatában, amelyeket földhözragadt, megszokott, biztonságos életkörülményeink között el sem tudunk képzelni. Arra a megállapításra jutottam, hogy az emberek nagyon nem egyformák genetikailag sem, de főleg felkészültségben. Amíg egyeseknek egy óra gyaloglás is megterhelő, addig mások szupermaratonokat futnak. Én abban hiszek, hogy bárki szinte bármit elérhet az élete során, csak a megfelelő elszántság kell, valamint a megfelelő munka. Én is mondhattam volna, hogy ez a túra számomra túlságosan megerőltető, nyusziként megijedek, és maradok az álmoknál. Tapasztalataim szerint azonban a legtöbb ember már álmodni sem tud, vagy nem mer. Én még most is gyakran álmodozom, majd elszánom magam, és nekivágok.

A halálos balesetek száma nyitott

Szóval a világ második legmagasabb hegye hiába vad és kegyetlen, mégis (vagy csak azért is) vonzza a világ minden részéből idesereglő hegymászókat. Már említettem korábban, hogy a csúcsra olasz hegymászóknak sikerült elsőkként feljutni 1954-ben, mindössze egy évvel Hillary és Tenzing világraszóló Everest-csúcssikere után. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy már korábban is volt két amerikai próbálkozás, de azok a korlátozott technikai kiépítettség miatt tragédiába torkolltak, és sajnos a halálos balesetek sorszáma nyitott, mindaddig fog növekedni, ameddig ember merészkedik a hegyre. Érdekes történelmi tény, hogy az első siker után több mint két évtized kellett elteljen a következő sikerig, mindaddig, ameddig egy korábbi fejezetben említett, az általunk is megismert japán Tsuneo Shigehiro és társai fel nem jutottak. Szokott ez így lenni: egy hegy csak addig érdekes, addig vonzó, ameddig szűz, vagyis ameddig meg nem hódítják. Ha már valaki feljutott, akkor egy ideig érdektelenné válik, illetve akkor kerül ismét fókuszba, ha valaki új mászóutat nyit. Mert ilyen az ember: folyton az újra, az ismeretlenre, a megszokottnál veszélyesebbre vágyik. 

A vakmerő magyar 

Ezen a ponton azonban azt is meg kell említenem, hogy első magyarként Suhajda Szilárd jutott fel 2019-ben, méghozzá kísérő és pótlólagos oxigén használata nélkül. Sajnos ő már nincsen közöttünk, mert mint ismert, 2023 májusában eltűnt az Everesten, eszméletlen testét utoljára a Hillary-lépcső aljában látták.

A K2-nek statisztikailag is érdekes a mászótörténete. A 2025-ös szezonnal bezárólag 964-en jutottak fel a csúcsra, de amíg az 1930–2000 közötti 70 esztendőben csak 164-en, addig az utóbbi 25 évben 800-an jutottak fel, ami a 2000-es években felfejlődött kereskedelmi expedícióknak köszönhető. Kiemelkedően sikeres volt a 2022-es esztendő, amikor is 200-an jutottak fel egyetlen nyáron!

Sikerek és elhalálozások statisztikája

Ha beszélünk a sikerek statisztikájáról, meg kell említenem a halálozási arányt is, hiszen, mint említettem, ez a világ egyik legveszélyesebb, leghalálosabb hegye. Eddig összesen 92-en haltak meg, de a rossz hírben az a jó, hogy, amíg 2000 előtt 29%-os volt az elhalálozási arány, addig 2000 után ez a szám 9,5%-ra csökkent. Voltak különösen tragikus évek, mint például az 1986-os esztendő „fekete nyara”, amikor 13-an haltak meg, de emlékezetes maradt az 1995-ös katasztrófa is, amikor 7-en hunytak el. Mindenesetre ezzel a statisztikával a K2 sokkal halálosabb az Everestnél, ahol a halálozási ráta „mindössze” 2%, bár azt is hozzá kell ehhez tenni, hogy az Everest sokkal népszerűbb, nagyságrendekkel több az érdeklődő. Idén például, vagyis a 2026-os tavaszi mászószezonban a nepáli turisztikai hivatal hivatalos adatai szerint rekordszámú, összesen 1008 hegymászó jutott fel sikeresen a Mount Everest csúcsára, s még hátravan az őszi mászószezon is. 

A K2-re viszont a 2025-ös mászószezonban mindössze 41-en jutottak fel, de sajnálatos módon meghalt egy pakisztáni hegymászó, valamint egy kínai hegymászónő, mindketten az 1-es tábor közelében kialakult lavina, illetve kőomlás következtében. A kínai hölgynek sikerült ugyan feljutnia a csúcsra, csak hát… haza már nem mehetett. Itt kell megemlékeznem arról, hogy Varga Csabának nem sikerült a csúcshódítás, viszont hazatérhetett a családjához épen, egészségesen. Meg kell jegyeznem azt is, hogy ez már a második próbálkozása volt a 2015-ös, szintén sikertelen vállalkozása után, ám meg vagyok róla győződve, hogy nem adja fel (e sorok írásakor, 2026 májusának közepén a 8462 m-es Makalu megmászásával próbálkozik. Frissítés: sikertelenül).

A K2-nek, mint minden 8000-esnek, a halálzónája (7500-8000 métertől felfelé) a legveszélyesebb, különösen a 8200 méteren található Bottleneck (palacknyak) nevezetű hely, ahol hatalmas, bármikor lezúdulható jégtömbök alatt, 50-60 fokos dőlésszögű szakaszon kell áthaladniuk a csúcs felé törekvőknek. Azon a helyen már sokan vesztették életüket… Ők már a K2-nél is magasabban vannak…     

Az alaptábor szó szerint a hegy lábánál fekszik, nagyjából 5100 méteres magasságban. Felemelő érzés volt a hegycsoda árnyékában tölteni az éjszakát. Este még sokáig csodáltuk a K2 piramisának elhalványuló megvilágítását.

A hegyen dübörgő lavinát is láthattunk, amely még a távolból is félelmetesen hatott, már-már az volt az érzésem, hogy hozzánk is elér, és bennünket is betemet. 

A nap nehézségét az is jelzi, hogy a 13 kilométernyi szakaszt 9 óra alatt teljesítettük. De mit számít? Sokáig emlékezetes marad ez a nap is.