Hétköznapi történet
Imre és Zita mindig is úgy éltek a budapesti panelház harmadik emeletén, mint a lenti nyüzsgéstől biztonságos magasságba menekült madárpár. Az ötvenes éveiben járó, fiatalos derűt árasztó nő csak a legritkább esetekben hagyta el az arany-halakkal, dzsungelhatást keltő szobanövényekkel és három kanárival benépesített családi fészket. Vele egykorú élettársa munkaügyi kötelezettségei miatt rendszeresen kijárt, és útban hazafelé a bevásárlást is elintézte. Örömmel végezte mindezt, hiszen lételeme volt a mozgás, annak hiánya talán fojtogatóvá tette volna számára a mindennapokat. Mi több, esténként futni is lement az öreg betonóriás köré, amit párjával több mint három évtizede fogadtak otthonukká. Bőbeszédű szomszédok társaságára Imre sohasem vágyott, és – mintha ezt megérezték volna a lakók – rendszerint senki nem próbált csatlakozni hozzá. Így ezek a napzáró negyedórák, húsz percek a tökéletes békét, nyugalmat jelentették számára.
– 1990 tavaszán, a vásárhelyi fekete március után jöttünk ki Magyarországra, még fiatal házasokként. A főtéri magyarverés volt az a pont, amikor úgy éreztük, nincs többé maradásunk a szülővárosunkban – kezdett bele közös történetükbe az alig észrevehetően őszülő, magas, szikár férfi. – Az ideút zökkenőmentes volt, minden akadály nélkül jutottunk ki a ,,szabadság földjére”. Ideiglenesen egy gyerekkori barátomnál szálltunk meg, akinek még a nyolcvanas évek elején sikerült átszökni a határon. Hónapokat élveztük az ő és a felesége vendégszeretetét – amiért örökre hálás leszek –, és közben elkezdtük szép lassan felépíteni a saját új éle-tünket. Első lépésként munkát kerestünk, és rövid időn belül találtunk is. Egy gyorsétkezdében helyezkedtünk el mindketten, Zita mosogatóként a konyhán, én mint takarító. Így meglett az anyagi feltételünk ahhoz, hogy albérletbe költözzünk, lassacskán pedig, amint fizetősebb álláshoz jutottunk, bankhitelből a saját, kicsi életterünket is kialakíthattuk. Nem azt akarom mondani, hogy minden könnyen ment, de a szükséges segítséget mindig megkaptuk az előrehaladáshoz.
– Ha egy sajnálatos baleset miatt nem robbanok le, vagyis nem válok munkaképtelenné, talán még ennél is könnyebben összejöttek volna a dolgok – szólalt meg Zita is szép, énekkarba illő hangján. – De sajnos egy autóbaleset – amit egy kollégám kocsijában éltem át, és a mai napig igyekszem elfelejteni, épp ezért nem szívesen beszélek róla – hosszabb időre ,,kivont a forgalomból”. A párom a legnehezebb időszakban is példásan kiállt mellettem, ápolt, erősített, nélküle talán a mai napig sem sikerült volna talpra állnom.
– Á, dehogynem, szívem – hessintett egyet a levegőbe a férfi, mielőtt cigarettára gyújtott. – Az, hogy volt erőd újrakezdeni, egyedül rajtad múlt. Azzal pedig, hogy megszűnt a munkaviszonyod, lehetőséget kaptál az igazi, meleg otthon megteremtésére. Mert, tudod – fordult felém újra beszélgetőtársam –, az én asszonykám akkor is kétfogásos ebéddel és patyolattiszta lakással várt haza a munkából, amikor még csak székekbe kapaszkodva tudott mozogni.
– Te pedig elkényeztettél a figyelmeddel és a szereteteddel. Szóval, kvittek vagyunk – kacagott Imrére Zita tekintete. – Képzeld el – nézett újra rám –, képes volt hetekig túlórázni azért, hogy a következő ,,épkézláb” nyaramon elvigyen egy párizsi üdülésre. Kislánykoromtól ez volt az álmom, és neki ezt is sikerült teljesíteni. Pedig azt mondják, a túl korán kezdődő párkapcsolatok nem hosszú életűek, és a miénk diákkori szerelemnek indult. Igaz, sokkal szebben, lassabban, mint mostanság. Imre esténként a tömbházunk közelében ,,ólálkodott”, én meg szóltam a szüleimnek, hogy leviszem a szemetet, és a piszkosvödörnek nevezett házi kukánkkal indultam is gyorsan lefelé a lépcsőn. Rendszerint pár percet beszélgettünk, és kaptam egy puszit az arcomra – évekig mindössze ennyiből álltak a nagy találkozások, amiktől aztán madarat lehetett volna fogatni velem. Csak tizenkettedik osztály végén, a bankettre készülve mertük a felnőtteket is beavatni a kapcsolatunkba. Aztán nekem jött az egyetem, Imrének a katonaság. De soha semmilyen külső körülmény sem tudta megtörni a köztünk lévő varázst. Harmadéves egyetemista voltam, amikor eljött a várva várt lánykérés. Életem legjobb döntése volt, hogy akkor igent mondtam.
Pár percnyi csend után újra az asszony szólalt meg.
– Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy nem született gyerekünk. Pedig rengeteget próbálkoztunk. Talán a sok stresszhelyzet miatt alakult így, mert feszültségből, munkatársi és egyéb intrikákból nekünk is kijutott, a balesetemről nem is beszélve. De ettől eltekintve gyönyörű évtizedeket tudhatunk magunk mögött, a pesti otthonunk pedig a szépség és a biztonság szigete.
– Milyen gyakran szoktatok hazajönni? – tettem fel évtizedek óta nem látott ismerőseimnek a jó ideje kikívánkozó kérdést.
– Kezdetben ritkán, mert dolgozni kellett, és minden forintra vigyázni – vette át a szót Imre. – A későbbiekben aztán egyre gyakrabban ültünk fel a Vásárhelyre induló autóbuszra. Amíg mindkettőnknek éltek a szülei, évente többször is hazahúzott a szívünk, és nem csak az ünnepekre. Aztán sorra mind átköltöztek a ,,túloldalra”. Utolsóként apósom távozott, idén februárban. A sógoroméknak most sikerült vevőt találni a szülői házra, az adásvételhez pedig természetesen Zitára is szükség volt, ezúttal kimondottan ezért jöttünk.
– Szerettem volna még egyszer megnézni az egykori otthonomat, a lánykorom féltve őrzött világát, de bár ne tettem volna – fátyolosodott el az asszony hangja. – A kiüresített tér ijesztően idegennek hatott, mintha az életem első húsz esztendeje csupán illúzió lett volna. Pedig tudom, hogy nem így van, és ami fontos, az úgyis bennünk, velünk marad.
– Ez így is van, kedvesem. Ami igazán a miénk, az mindenhova elkísér – simogatta meg Zitát tekintetével a férfi, aztán intett a beszélgetőhelyünkként szolgáló kávézó pincérének, hogy hozhatja a számlát.
