Hétköznapi történet
Finna Helga világában tiszták a fények, könnyedek, légiesek a formák, szabadok a színek. Minden a boldogságról vagy a szenvedélyes, szabálytalan boldogságvágyról beszél. A görgényszentimrei református egyházközség táboroztató helyén, a vendégház egyik szobájának falán madarak és pitypangok teremtenek mesébe illő harmóniát. Jó pár évvel ezelőtt őket is a fiatal művész ujjai segítették világra, és persze a szíve, ahol láthatóvá válásuk előtt sorra megszülettek. De nemcsak a szépség megannyi megtestesülési lehetősége lakozik ott, időnként a kétség, a kétségbeesés, a tökéletességre való törekvés nyomasztó árnyképei is beköltöznek. A 23 éves lány őszintén mesélt minderről, miközben oxfordi időszakát és a hazatérés kihívását is felidézte.
– Mindig visszahúzódó voltam, óvodás koromban is legszívesebben elbújtam a rajzaim közé – kezdte történetét az egyik legrégebbi emléktől, majd ugrott egy nagyot az idősíkok között. – A marosvásárhelyi Művészeti Líceumba jártam, utolsó előtti éven grafikáról áttértem szobrászatra. 2017-ben fejeztem be a középiskolát. Akkor már tudtam, hogy építészeti szakon szeretnék továbbtanulni. A kolozsvári egyetemhez nem volt elég magas az érettségi átlagom, de édesapám ismert valakit, akinek a lánya az oxfordi egyetemen tanult, és úgy gondoltuk, én is megpróbálhatok bejutni oda. Elküldtem a portfóliómat festményekkel, szobrokkal, apró projektekkel – régi tárgyak, például egy kávédaráló restaurálásáról szóló munkákkal –, és úgy látszik, tetszett az angoloknak a stílusom, mert felvettek az egyetemre.
– Voltak elvárásaid a kinti élettel kapcsolatban?
– Csak magammal szemben. Úgy éreztem, ez a nagy lehetőségem, hogy magam mögött hagyjam az addigi tévedéseim, és tiszta lappal mindent újrakezdjek. Tudtam, hogy nehéz időszak következik, de mindent tökéletesen akartam elvégezni.
– Valóban nehéz volt?
– Nagyon, főleg az első év. Nem ismertem senkit, az ottani angol nyelvhasználattal sem boldogultam a legjobban, az ételt is meg kellett szoknom. Nehezen találtam barátokra, de végül sikerült néhány évfolyamtársammal egy hullámhosszra kerülnöm. Két romániai – egy jászvásári és egy konstancai – fiúval jöttem ki jól, emellett görög, orosz, illetve hongkongi haverom is lett. Az angol diákok elszigetelődnek a többi nemzetiségtől, így mi, máshonnan érkezettek, összetartottunk. De az első évben még egy pubba (sz.m.: kocsma) sem mentem el, csak az egyetemre és bevásárolni. Nem voltam egy nagy partiarc, bár később azért el-eljárogattunk a barátokkal szórakozni.
– Hogyan telt egy napod?
– Elég lassan. Reggel 9 órakor kezdődtek az előadások az egyetemen, és ahhoz, hogy elérjek, majdnem egy órával korábban el kellett indulnom otthonról. Ha tanítás után maradt még erőnk, az egyetem épületében levő stúdióban dolgoztunk az évfolyamtársaimmal. 120-an voltunk, így be kellett osztanunk, hogy ki mikor készíti el a kiadott feladatokat. Volt, hogy éjszaka is ott maradtunk a rajzasztalnál. Ami magát a munkát illeti, kicsit kilógtam a sorból, én ugyanis a legtöbb műszaki rajzot papíron, vonalzóval készítettem, nem pedig számítógépen, mint a többiek. Ez a hagyományos módszer tetszett a tanáraimnak, a munkafolyamat azonban így sokkal lassabban haladt. Úgynevezett „szimulációkat” is kellett végeznünk bizonyos épületeknek, tereknek a helyi közösség javára való átalakításáról. Ehhez a lakosságot is meg kellett kérdeznünk, aztán méréseket végeztünk, rajzoltunk. Figyelnünk kellett arra, hogy hova esik az árnyék, merre fúj a szél, mekkora a zaj, mennyire forgalmas a hely, és milyen a jellege. Az első félévben rendszerint egy csapatprojektet, a másodikban egy ebből kifejlesztett egyéni munkát kellett leadni.
– Mi tetszett a legjobban Oxfordban, és mi a legkevésbé?
– A főtér meseszerű, tényleg mintha Harry Potter világában lennénk. De ennél is jobban tetszett az, hogy az emberek nincsenek teli előítéletekkel, például nem szólnak meg valakit a haja színe miatt. Így igazán önmagad tudsz lenni. A legrosszabb az volt, hogy túlságosan belefeszültem a helyzetekbe, mindenhol jelen akartam lenni, folyamatosan teljesíteni akartam. A megfelelési kényszer miatt művészileg nem tudtam kiteljesedni, mi több, egészen elszakadtam a belső világomtól. Talán ezért is akartam másfél év után otthagyni az egyetemet. A világjárvány előtt dolgoztam is a tanulás mellett, hogy fenntarthassam magam: több mint egy évig voltam mindenes – takarító, mosogató, konyhai munkás – egy görög kávézóban, majd egy gyertyákat és aromaterápiás kellékeket kínáló boltban elárusító, polcfeltöltő. Aztán jött a Covid – amit el is kaptam –, és megszűntek a munkalehetőségek. Az online oktatás különösen nehéz időszak volt. Ott gyurakodtunk négyen a lakótársaimmal az angliai otthonunk nappalijában, hogy valahogy elférjenek egymás mellett, a földön a rajzlapjaink.
Helga végigjárta az egyetemi éveket, de egy vizsgáját többszöri próbálkozásra sem sikerült letennie. Édesanyja kérésére ezt hazatérése után sokáig titkolta a rokonok, ismerősök előtt, de egyre gyűlt benne a feszültség, és végül mindenkinek elmondta az igazat.
– Az angliai életemből főleg az ott hagyott barátokat hiányoltam. Sokáig elveszve éreztem magam itthon, de aztán megértettem, hogy nincs vége a világnak, továbbra is van miért reggel felkelni. Újra rajzolni, festeni kezdtem, és besegítettem bútorkészítő édesapámnak a modellek megtervezésében. Tavaly tavasszal indult egy tetoválótanfolyam Marosvásárhelyen. A tetoválás régi álmom volt, így – bár a családom nem lelkesedett az ötlettől – jelentkeztem. A tanárom egyik kliense szintén szakmabeli, Kolozsváron van a szalonja, és miután küldtem neki a rajzaimból, felvett tanoncnak. Hétvégente azóta is nála dolgozom. Sikerült kivívni a bizalmát, így most már a saját ötleteimre, megoldásaimra is nyitott. Olyanok vagyunk a kollégámmal és a főnökömmel, mint egy család. Úgy érzem, itt megtaláltam a helyem, a szabadságom. Ahogy most már itthon is. Ennél többre a jövőben sem vágyom. Csak érezni szeretném, hogy szükség van rám, és tartozom valahova.
Néztem a konyhaszekrény szélén törökülésben elhelyezkedett fiatal nőt, és arra gondoltam, olyan, mint egy összecsukott szárnyakkal is repülésre kész madár. Kicsit a vendégház falára festettekhez hasonló, mégis más. Olyan, aki csak pillanatra pihen meg egy nagyobb fal láttán, és merészen, kitartóan elüldögél a végtelen peremén.
