Hazafelé az óriással

Hosszú hajú, még mindig fiatalos megjelenésű barátnőmnél, amióta csak emlékszem, otthonra talált az ünnep. Illatok, színek, hangok fonódtak össze a kényelmesen berendezett, tágas tömbház-lakásban, az ajtódísztől az alkalomhoz illő szalvétákig minden a várt nap öröméről beszélt. Az egymást követő karácsonyokon a szobájába költöző fenyők is rendszerint életre keltek. Egyiket sem lehetett összetéveszteni a korábbival. Plafonig nyújtózó, erdőillatú óriás volt ugyan valamennyi, de mind más-más történettel lepték meg a közelükbe telepedőt. Akadt közöttük játékos kedvű, állatfigurás, álmodozóan kék és napfénybe öltözött is, az egyik szentestén pedig csupa zöld gömb bújócskázott a tűlevelek között. Édesanyjának távozása évében ezüstruhába öltözött fenyő őrködött az elnémult szobában, az áttetsző üvegdíszeken miniatűr fényképek idézték meg a távolból figyelő családtagok emlékét. Egy évre rá fekete ékszereket öltött magára a fehér hajú óriás.

– Idén piros-fehérbe öltöztetem – árulta el barátnőm legutóbbi beszélgetésünkkor. Tudtam, hogy a múlt évi gerincműtét után nem volt egyszerű  segítség nélkül hazavinni a fát. Arra kértem, mesélje el kettejük útját.

– Nem karácsonyfát venni indultam azon a szombat délelőttön, csak sétálni akartam egyet a piacig. Régebb negyedórámba telt az út odáig, ha kellett, naponta többször is elmentem friss zöldségért, gyümölcsért, de mostanában hatvan-, hetven percbe is beletelik egy ilyen „kirándulás”. Manyi, a mankóm kíséretében indulok mindig, és tízpercenként megpihenek. Ennek is megvan a haszna, így  többet látok a világból. Szóval azon a délelőttön is végigballagtunk valahogy Manyival a piacig vezető úton, odaérve szusszantunk egyet egy padon, aztán már indultunk volna vissza, amikor teljesen váratlanul elém villant az idei fánk. Egy gyönyörű, hatalmas, tömött ágú ezüstfenyő. Egy pillanatig tétováztam, hogy bevállaljam-e a hazacipelését, de nem volt szívem otthagyni. Pár perc múlva már magamhoz is ölelhettem a szabad karommal. Aztán nekiveselkedtünk az útnak. Mit mondjak, kalandos volt. Nem akadt olyan pad a hazáig vezető úton, amelynek ne kívántam volna meg a társaságát. Csak aztán a továbbindulás volt mindig nagyon nehéz. Időnként úgy éreztem, nem én húzom magam után a fát, hanem ő engem. Mire a tömbház elé értem, már-már kifutott a lábam alól a föld. De ezúttal sem maradt el a segítség.  A közeli buszmegállóban várakozó fiatalember azonnal észrevette, hogy baj van, odalépett hozzám. Úgy emlékszem, meg sem kérdezte, hogy segítsen-e, csak átvette a fát, és hozta utánam fel az emeleteken, egészen a lakásajtóig. Hála Istennek, hazaérkeztünk.

– Az otthoniak nem haragudtak, hogy egymagadban vágtál neki ennek a kalandnak?

– Nem tapsikoltak örömükben, de tudják, hogy a karácsonyfavásárlás és -díszítés kizárólag az én hatáskörömbe tartozik. Sem a férjem, sem a fiam nem láthatják a fát szenteste előtt. Ez nálunk mindig is így volt. Évről évre sikerült elrejtenem a szépséges szerzeményt az erkélyen, aztán december 24-én hajnalban, amikor még az egész ház aludt, becipeltem a szobába és reggelre díszbe öltöztettem. Ezt a szokást akkor is megőriztük, amikor a fiam felnőtt. Egyetlen évben nem tudtam betartani a családi forgatókönyvet, 1989 decemberében. Akkor még az is kérdéses volt, hogy lesz-e fánk. Végül kettő is került, az egyiket édesanyám egy szomszéd családnak ajándékozta, ahol szintén gyerek is várta az angyalt, azaz az akkori szárnyak nélküli világban inkább a Télapót. Szóval, azon a szentestén nem volt lehetőségem titkolózni, csendben díszítgetni a karácsonyfát. Azt mondtam az akkor még óvodás fiamnak, hogy az angyal ezúttal nagyon sietett, így díszek nélkül hozta el a fenyőt, és megkért bennünket, hogy most az egyszer végezzük el helyette ezt a feladatot. Hála Istennek, nem tört meg a varázs, a fiam nagyon megértően fogadta az „angyali” felkérést, és segített felaggatni a fenyőre az egyszínű, kemény szaloncukrokat, ezüstdiókat.

– Az idén mit üzen a karácsonyfa ruhája?

– A piros a gyógyuláshoz kért erőt jelképezi. A fehér pedig nagyon sok mindent... Leginkább talán azt, hogy a leghosszabbnak hitt úton sem vagyok egyedül.