Harmónia és szépség

„A művészet maga az élet! 

A művészetet ne csak emberi alkotásokban, 

hanem az egész életben keressük, 

és így fogjuk megtalálni 

életünk harmóniáját és szépségét.” 

A Kultúrpalota bejárata fölötti mozaikképet, az előcsarnok gyönyörű szecessziós díszítését megálmodó, s a nagyterem bejáratának két oldalán levő freskókat – Székely mesemondás, Táltosok – megalkotó Körösfői-Kriesch Aladár emlékét idézte Kriesch György, az unoka, aki október 2-án tartott előadást Marosvásárhelyen. Az emlékest során nagyapjának, a gödöllői művésztelep megalapítójának és vezetőjének életét alkotásain s az alkotások születésén keresztül mutatta be. Lánya, Kriesch Barbara, a dédunoka hárfán játszott. 

 

Az emlékestet követően a Táltosok című freskó előtt beszélgettünk Kriesch Györggyel.

– Magyarországról érkezett, miért mondta, hogy hazajött?

– Nagyapám, Körösfői-Kriesch Aladár mindig itthon volt Erdélyben, holott Buda várnegyedében, a Szentháromság-szoborral szemben, a Mátyás-templom tövében volt az a ház, ahova Kriesch János és Abt Laura költözött 1859-ben. Ott született nagyapám is 1863. október 29-én, ezelőtt 150 évvel. Az évfordulóra hirdettük meg a szecessziós emlékévet, s kezdeményezésemhez csatlakoztak a gödöllői városi múzeum munkatársai.

– Kriesch Aladár mikor jött először Erdélybe?

– Mivel az unokatestvéri kör, az Újvárossyak Kolozsvár mellett laktak, majd beköltöztek Kolozsvárra, én úgy gondolom, hogy már az 1880-as évek kezdetén többször megfordult Erdélyben. Ha 17 évesen freskót készített egy kolozsvári családi ház teraszán, akkor már kellett bizonyos helyismerettel bírnia. A korábbi kutatások szerint az 1890-es évek kezdetén gyakran járt Kolozsváron, festett és rajzolt Torockón, de több időt akkor töltött itt, amikor felkérték, hogy Edvi Illés Aladárral és sok fiatal tehetséggel együtt mérje föl Kalotaszeg és Torockó művészeti, néprajzi értékeit. 1901-04-et írtak akkor. Ez hatalmas vállalkozás volt, s érdekes pillanatokat él meg az ember, amikor Körösfői-Kriesch Aladár leveleit boncolgatja, amelyeket a kulturális tárca vezetőjéhez, Koronghi-Lippich Elekhez írt.

– Tudjuk, hogy feleséget is Erdélyben talált magának. 

– A református Újvárossy családból származó Újvárossy Ilka Kolozsváron született és harmadfokú unokatestvére volt Aladárnak. Az Abt és a Kriesch család összejárt, mivel apjának, Kriesch Jánosnak Abt Laura volt a felesége. Az Abtok Tordán, a Bánátban és máshol is éltek Erdélyben. Abt Sándor az 1871-ben induló kolozsvári Ferenc József Egyetem kémia-fizika tanszékének tanára, majd vezetője lett. Ő volt a „násza” az 1895 augusztusában frigyre lépő Újvárossy lánynak és a Kriesch fiúnak. 

A betegség miatt meghalt első fiuk emlékére született az Ego sum via, veritas et vita című festménye, majd 1898–1909 között szépen csöndben érkezett a többi gyermek, sőt még egy Kinga nevű leány is, aki 1913-ban szintén fiatalon halt meg. Én a Tamás névre hallgató, s a becenevén Matinak szólított legkisebbik fiú kisebbik gyermeke vagyok. Édesapámról készült a Tamás betegen című festmény, s egy 1911-es családi fényképen a nagyapám ölében ül a nagy diófa alatt. 

– Körösfői-Kriesch Aladár sok tehetsége közül ön melyiket örökölte?

– Bár sokan művészettörténészként emlegetnek, én szeretettel és határozottan mondom, hogy nem vagyok az. Bár néha ilyen szerepet is vállalok, inkább építőművészettel foglalkoztam, s nagyapám műveinek a kutatásában elmélyülve elsősorban a művek születésének körülményeiről tudok sokat.

Nagy Sándor azt írja az Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral című könyvében, hogy minden tehetségét öröklik a gyermekei, egyedül a nyelvtalentumot nem. Ez 1930-ban íródott, holott akkor édesapám már a Szegedi Egyetem magyar-angol szakán tanult, majd angoltanár és szótárszerkesztő lett Országh professzor mellett. Tőle mi, gyermekek, édesbátyám és én a nyelvszeretetet örököltük. Míg bátyám az angol és német nyelvben otthonos, én a francia, a finn és a német nyelv tudora vagyok. Egyébként először idegenforgalmi iskolába, aztán közgazdasági főiskolára, majd egyetemre jártam, s mellette különböző nyelvekből tettem le tolmácsvizsgát.

Boldog vagyok, hogy a lányom a nagyanyám – Ilka – vörös haját örökölte, ahogy az a Feleségem arcképe című, 1897-ben készült portrén látható. Ő az egész család gondját vitte a hátán, s 12-13 éves korukig egyénileg foglalkozott otthon a gyermekekkel, akik magántanulók voltak. Később jött Muki bácsi, az osztálytanító, aki magántanítóként az érettségiig segítette a fiúkat. Ilka nagyanyám nélkül Kriesch Aladár művészete nem lett volna annyira sikeres. Az ő szeretete, gondoskodása biztosította Aladárnak azt a nyugodt környezetet, amelyben művészete kiteljesedhetett. 

Megélhetési gondokkal küszködve Pesten nem tudtak volna létezni. Czakó Elemér muzeológus barátjának írta: ”azért költöztem ide ki (Gödöllőre), hogy kis rezsivel tudjam magas művészetemet létrehozni, árulni”. A sváb, lengyel ősöktől örökölt takarékos életvitel mellett lehetett öt gyermeket felnevelni, s közben az általa alapított szövőiskola működéséről s folyamatos megbízásokkal való ellátásáról gondoskodni. Igazi 

„menedzserként” munkát keresett, vállalt, a legmagasabb szakmai színvonalra törekedett. S közben viaskodott magával, hogy meg tud-e fizikailag felelni a kihívásoknak, megbízásoknak, mint például a parlamenti freskók, a Zeneakadémia faliképeinek elkészítése, a zebegényi templom kifestése.

– Gondolom, hogy a sok gyermek révén sok unokájuk született. Miért pont ön az, aki ennyire belemélyedt a kutatásba, s felvállalta nagyapja munkásságának a megismertetését és népszerűsítését?

– A gyermekek közül a legidősebb egy lány volt, aki olyan korán ment férjhez, hogy az én unokanővérem most a 89. évében van, s az ő gyermekei egykorúak velem. A legfiatalabb fiú, az édesapám 40 éves korában választott magának társat, s én a harmadik gyereknek születtem, ezért van akkora elcsúszás, hogy 150 év után még csak az unoka vagyok. 

– Mióta foglalkozik ilyen nagy alázattal és alaposan a nagyapa életművével?

– Ez a szeretet édesapám életének utolsó szakaszától követ, és úgy éreztem, hogy a nagy tudású művészettörténészek mellett ezen a téren egy kevésbé felkészült, de autentikus családtagnak is helye van. Nyolc-tíz éve foglalkozom többet a hagyaték ápolásával, és öt éve fogalmazódott meg bennem, hogy vannak olyan gondolataim, melyeket szívesen osztanék meg másokkal. Nagyszerű dolog ráérezni egy mű születésének gyönyörű pillanatára egy-egy levéltári kutatás vagy egy-egy megjelent könyv kapcsán. Arra például, hogy hogyan készültek A tordai országgyűlés kosztümtervei, hogyan reklamálja Aladár a királyi kúriánál, hogy a tordaiak csak részletben fizetnek, holott az előleg már elment a posztóra, az anyagra, mert valamennyi szereplőnek elkészítették a korhű ruháját. Nagyapám ebben nem ismert pardont, s a varrónők hetekig dolgoztak, hogy eredeti kosztümöket varázsoljanak azokra az emberekre, akiknek az arcát a kolozsvári szegényházban, a piacon vagy éppen a rokonok között találta meg. 

– Az unoka mikor járt először a Kultúrpalotában?

– A hatvanas évek végén a szüleimmel Erdélyben voltunk, apám hosszasan mesélt, s mi a bátyámmal tátott szájjal hallgattuk. 

– Milyen érzés volt találkozni a nagyapa, Körösfői-Kriesch Aladár alkotásaival?

– Nagyon felkavaró. Most, hogy a lányommal próbáltunk és végiggondoltuk az előadást, gyakran éreztem, hogy szívet melengető ez a közeg. A Kultúrpalota a magyar szecessziós művészet első számú alkotása, ahol minden – akarat, tudás, technika – együtt van a népművészetből ihletődő iparművészek kezében, s a 32 csodálatos svéd gránitoszlopot leszámítva az anyagok 99 százaléka magyar. Pontosan tudták Párizsban és Milánóban, hogy miért adják azokat az arany-, ezüstdíjakat, hisz amit az iparművészetben, formakincsben a magyarok alkottak, az párját ritkítja. Nem sikerült elmondani az előadáson, mert ilyenkor kavarognak az emberben a gondolatok, hogy az identitástudat legfontosabb része, hogy tisztában legyünk azzal, milyen magyar szellemi kincs van a birtokunkban, honnan jöttünk, mit képviselünk. 

A Kultúrpalota aulájában 1912 áprilisában kezdte el a Székely népmese c. freskóját a Marosvásárhelyre érkezett Körösfői-Kriesch Aladár. A hatalmas belső tér kifestésében három tanítványa, Leszkovszky György, Ortner Ferenc és Gábor Nándor segédkezett. A belső munkálatok a feszített kivitelezési program miatt nem tették lehetővé a folyamatos munkát, így csak október 8-án jelentette a kultuszminiszternek és dr. Bernády Györgynek a freskó befejezését.  Az aula jobb oldali falán található Sámánok (Táltosok) című freskójával 1913 májusában készült el. A Kultúrpalota építési naplójának tanúbizonysága szerint az épület műszaki megnyitóját 1913. június 23-24-én tartották. A nagyközönségnek még október 18-ig – a hivatalos ünnepi megnyitóig – várni kellett, hogy az egész épületet birtokba vehesse.