„Harcoltam, és nem hagytam magam”

• 2026-06-17 14:00:00

• Sófalvi Szidónia

Vannak találkozások, amelyek után az ember óhatatlanul átértékeli saját mindennapi küzdelmeit. Szász Rozália története éppen ilyen: egy olyan nő portréja, aki nemcsak szembenézett élete legnehezebb próbatételével, a rákkal, de képes volt megőrizni nőiességét, derűjét és azt a megbonthatatlan akaratot, ami ma már sorstársai ezreinek ad reményt.

– Hogyan mutatnád be magad egyetlen mondatban, a tisztségeid és egyesületeid nélkül? Ki áll a feladatok mögött?

– Egy kifejezetten ambiciózus és akaratos nő vagyok, aki soha nem hagyja magát. Sok mindent megvalósítottam már, és úgy érzem, 44 évesen is bátran kijelenthetem: erős vagyok. Ez a törekvés egyébként régebben is megvolt bennem. Amikor a fiam egyéves lett, elmentem esti iskolába, így a gyerek mellett leérettségiztem, utána pedig elvégeztem a jogi egyetemet. Akkor még másképp képzeltem a világot; azt hittem, elhelyezkedhetek a néptanácsnál vagy a rendőrségen, de gyorsan kinyílt a szemem, amikor szembesültem vele, hogy sok helyre csak pénz útján lehet bejutni. Később hosszú ideig egy telekommunikációs cégnél dolgoztam, ma pedig a Gedeonnál vagyok, ami egy teljesen más, de nagyszerű terület. Szuper közösségünk van, a kollégáim rendkívül támogatóak és segítőkészek.

– Az egyesületetek neve Oameni Buni (Jó Emberek). Nehéz teher Marosvásárhelyen folyamatosan a „jó ember” szerepében létezni, és mások támaszának lenni?

– Egyáltalán nem, mert mi már megszoktuk, hogy így próbálunk segíteni egymáson. Van egy 

WhatsApp-csoportunk, ahol azonnal áramlanak az információk: ha valakinek egy jó orvosra van szüksége, rögtön érkeznek a válaszok. Ez hatalmas segítség, amikor az ember teljesen el van veszve. Annak idején nekik köszönhetően én is sokat kaptam, bár az elején csak hátulról, „inkognitóban” nyomoztam utánuk, amíg végül bátorságot vettem, és egyedül elmentem hozzájuk. Akkor már túl voltam a kemoterápián és a sugárkezelésen is.

Sokan érkeznek úgy, hogy az elején egyszerűen nem tudnak vagy nem akarnak beszélni magukról, annyira padlón vannak lelkileg, és csak sírnak. De amikor felszabadulnak, és látják, hogy mindenkinek ugyanaz a baja, az hatalmas energiát ad. Kívülről talán nem is látszik, de a találkozóinkon rengeteget nevetünk, megünnepeljük a szülinapokat, vagy éppen azt, ha valaki befejezte a kemót! Nem hagyjuk, hogy a betegség határozzon meg minket: jógázunk, tornázunk, és ha valaki elfárad, egyszerűen csak ott vagyunk neki. Ez a közösség nemcsak a gyógyulást, hanem a méltósággal megélt mindennapokat is jelenti. Ott nincs ítélkezés, senki nem nézi, hogy kövér vagy-e vagy sovány, mert mindenki félszavakból is érti a másikat.

– Amikor szembesültél a diagnózissal, mi volt a legmélyebb pont? Mi az a tulajdonságod, amit kevesen ismernek, mégis meghatározta ezt a harcot?

– Nagyon érzékeny vagyok, és borzasztóan expresszív az arcom – sokszor mondom is tréfásan, hogy olyan vagyok, mint egy szemafor, rögtön meglátszik rajtam minden érzelem. Amikor megtudtam a diagnózist, az első este lényegében eltemettem magamat; már lelki szemeimmel láttam, ahogy nő rajtam a fű. Egy hétig nagyon drasztikusan éltem meg ezt az egészet, mert nem tudtam pontosan, milyen típusú rákom van, és az mennyire agresszív. Már azon gondolkoztam, kinek adjam oda a ruháimat. De a legborzasztóbb az volt, hogy a fiamat féltettem. Ő is sokat szenvedett, egy biológiai kezelést igénylő betegsége van, és állandóan az járt a fejemben: „Jó ég, hát mi lesz velük, ha én meghalok?”

De az első hét sokkja után hoztam egy döntést: elkezdtem pozitívan élni, és nem a betegségre fókuszálni. Időt adtam magamnak, lelassultam és elkezdtem igazán figyelni a testem jelzéseire.

– Hogyan emlékszel vissza a fizikai megpróbáltatásokra?

– Pont holnap lesz egy éve, hogy megműtöttek. Emlékszem, a sebész megkérdezte, hogy mit akarok, megmentse-e a mellemet. Azt válaszoltam: „Doktor úr, az életemet! A mellet aztán megoldjuk.” Bár nagyon szép esztétikai munkát végeztek, amikor az ember belenéz a tükörbe, azért az első időkben nagyon fura érzés fogja el. A kemoterápia időszaka pedig kifejezetten kegyetlen volt. Ez a méreg még hét–nyolc évig benne lesz a szervezetemben. Voltak olyan köhögési görcseim a mellékhatásoktól, hogy még az asszisztensnő is megijedt. Kihullott az összes szőrzetem, még az orromból is, ami miatt állandóan csepegett az orrom, megfeketedtek a kezeim, és leestek a lábkörmeim. Ezek a változások borzasztóan megviselik egy nő lelkivilágát.

– Mégis, a közösségi médiában vagy a beszámolóid alapján sokszor mosolyogsz. Hogyan tudtad megőrizni a nőiességedet ebben az embert próbáló időszakban?

– A haj elvesztése óriási megrázkódtatás volt. Parókát hordtam, ráadásul kipróbáltam többfélét is, de érdekes módon a műszálasat jobban szerettem, mint a természetes szálból készültet, mert jobban állt és nem csúszkált annyira. Bár a nyári hőségben borzasztó meleg volt alatta, és kegyetlenül viszketett.

Ami viszont igazán tartotta bennem a lelket, az a rúzs volt. Én mindig sminkelem magam, még a kemóra is tűzpiros rúzzsal mentem. Mondtam is mosolyogva az asszisztensnek a köhögőrohamok közepette, hogy már lassan elköhögöm a sminkemet, de ő is észrevette és értékelte, hogy próbálok tartani egyfajta csinosságot. Ha elmegyek a fodrászhoz, vagy szépen kirúzsozom magam, az ad egy olyan belső magabiztosságot, amitől úgy érzem, újra élek, és ettől válik őszintévé a mosolyom.

– Mi volt az a pont az életedben, ami után azt mondtad: innen már semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen? Mi vált hirtelen jelentéktelenné?

– Már a diagnózis pillanatában tudtam, hogy minden megváltozik. Teljesen átrendeződött a prioritás, hogy mi a fontos az életben, és miért érdemes egyáltalán idegeskedni. Korábban állandóan rohantam: autóval munkába, onnan sietve vásárolni, haza… esélyem sem volt megállni. Ha te magadtól nem akarsz lassítani, az élet valahogy úgy behúzza a kéziféket, hogy muszáj lesz megállnod. A kemó alatt, amikor rákényszerültem a pihenésre, annyit sétáltam a negyedben, hogy olyannak éreztem magam, mint egy nyugdíjas. Csodáltam mások ablakait, meghallottam, hogy csicseregnek a madarak – ezeket korábban észre sem vettem!

Hirtelen az is teljesen jelentéktelenné vált, hogy ki mit mond vagy gondol rólam. Emlékszem az első önálló lépésekre: rettenetesen nehéz volt paróka nélkül, egészen rövid hajjal kilépni a nyilvánosság elé. Úgy éreztem, minden szem rám szegeződik az utcán. De összeszedtem a bátorságom, egyedül vágtam neki az útnak, és nem néztem se jobbra, se balra. A végén annyira büszke voltam magamra, hogy még egy szelfit is lőttem a barátoknak: „Na nézzétek, kint vagyok a szabadban!” Ma már nem aggódom apróságokon; például ha eltörne egy 400 lejes parfümöm, nem idegeskednék rajta, hisz csak egy tárgy, meg lehet venni másikat. Nem dől össze a világ.

– Viszonylag tabu még a rák? Szerinted miért hallgatnak róla annyian?

– Bár ma már jobb a helyzet, sokan még mindig titkolják és szégyellik a betegségüket. Pedig ez nem ragályos, és egyáltalán nem szégyen! Az emberek legnagyobb hibája az, hogy azt hiszik, velük ez soha nem történhet meg. Kifogásokat keresnek: nincs idejük szűrésre járni, vagy azt mondják, amíg nem fáj semmi, addig nincs baj. Nekem sem volt semmilyen tünetem, nem fájt semmim, és a családomban sem fordult elő korábban daganatos megbetegedés. Mégis, amikor rutinkontrollra mentem, már a kettes stádiumban jártam. A rák nem válogat: lehetsz te igazgató vagy takarítónő, sajnos bárkit utolérhet. Épp emiatt kampányolunk azért, hogy menjenek el az emberek a szűrésekre, mert a korhatár egyre csak csökken, és ha már fáj, akkor sokszor sajnos elkéstünk.

– Az onkológiai kezelések elvileg ingyenesek. Mégis, a tapasztalatod szerint hol vannak a rendszer legnagyobb hiányosságai?

– Ez egy nagyon fájó pont. Azt mondják, hogy az onkológiai ellátás ingyen van, de a valóság az, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Ezen felül rengeteg mindenre van szükség: a méregdrága genetikai analízisektől kezdve a speciális gyógyszerekig, amiket az állam nem mindig térít meg. És akkor a járulékos, mindennapi költségekről még nem is beszéltünk. Az egyesületünkben pontosan látjuk, milyen embert próbáló ez anyagilag a családoknak. Volt olyan betegünk – szegény azóta már elhunyt –, akinek olyan drága gyógyszerre lett volna szüksége, amit nem támogatott a biztosító, ezért maratont futottunk, és kézműves termékeket árultunk, hogy összegyűjtsük rá a pénzt. Mi ott vagyunk egymásnak, amikor a rendszer cserbenhagy.

– Amikor a környezeted azt hiszi, kifogyhatatlanok a tartalékaid, honnan merítesz erőt? Volt olyan pillanat, amikor legszívesebben mindent feladtál volna?

– Soha nem volt olyan, hogy feladjam! Bár a kemó alatt borzasztóan éreztem magam, és sokszor csak az ágyban ültem bágyadtan, a két macskám dorombolt mellettem, a gyermekem pedig rendszeresen benézett hozzám, hogy tartsa bennem a lelket. Olyankor is azt hajtogattam magamban: nekem még dolgom van, nekem még élni kell! Még világot akarok látni, kirándulni, és a fiamat el kell indítanom a nagybetűs életben.

A legnagyobb menedékem egyébként az utazás. Menjek, lássak, járjak – ez az, ami igazán feltölt. Nemrég például megmásztuk a szaploncai (Săpânța) kört, tizennyolcezer lépést tettünk meg a hegyekben! Emellett óriási erőt adott a munkahelyem, a Gedeon Richter is; a főnökeim és a kollégáim anyagilag és pszichésen is végig mellettem álltak, támogattak a bajban.

– Ha egyetlen mondattal kellene összefoglalnod azt az üzenetet, amit a világnak át akarnál adni, mi lenne az?

– „Trăiește clipa!” – Ez az egyesületünk egyik hivatalos szlogenje is. Élvezd az élet minden apróságát, örvendj mindennek, ami jó. És soha ne érdekeljen, ki mit mond! Ezt nagyon nehéz megtanulni, de muszáj, mert ha a lelked jól van, az kívül is látszani fog. Most ugyan fáradt vagyok, rengeteg gyógyszert szedek a mai napig, de harcoltam, végigcsináltam, és végtelenül büszke vagyok magamra. Nem hagytam magam, és remélem, soha nem is fogom!